Molnár T. Eszter Szabadesés című 2017-es könyvét (amelyik tulajdonképpen megnyitotta a Prae.hu Kiadó „mai, kortárs krimi” sorozatát) igen nagy élvezettel olvastam és lelkesen is írtam róla. Érthető módon nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy a szerző új kötettel jelentkezett, és mivel mind a cím, mind a borító, mind pedig a fülszöveg kirajzolta, hogy itt nem krimiről lesz szó, ha lehet, még izgatottabb voltam, hogy mire jut a szerző más műfaj(ok)ban.
Nem csalódtam: Molnár T. Eszter prózanyelve jó, hibátlan mondatok sorakoznak (egyes részek német és angol fordításban is szerepelnek a kötetben, de erről később), egyszerűen nem lehet abbahagyni, az ember nagyon kíváncsi, hogy mi lesz, hogyan folytatódik, merre kanyarodik a történet.
A (három) történet igen töredékes és nem könnyen összerakható (sőt összerakás után is marad néhány nehezebben elhelyezhető pontja, éppen ezért a mesélői hang azonosságából, valamint az egyes momentumok egymásra rakódásából kifejlődő történetkavalkád igen alapos olvasói figyelmet igényel), a fülszöveg tanúsága szerint (is): „Teréz az idősgondozóként dolgozó egyedülálló anya, a falusi idillben élő kisgyerekes orvosnő és az egyetemi város magányos patológusa. Ő az, aki elhagyta az országot, ahol mindent jól ismert, hogy idegenek között keresse a szabadság és a felejtés lehetőségét. Három nyelven gondolkodik és hallgatja el a gyerekkor emlékeit. Teréz története töredékes és mégis univerzális elbeszélése egy trauma utóéletének.”
A kötetben a töredezett nagytörténet(ek) alakulása mellett olyan frappáns fejezetek sorakoznak, mint például az itt következő Röntgen című: „Néha elképzelem, hogy Isten, vagy valaki, akinek kedve támad lenézni rám, megetet tríciummal, aztán rátesz egy hatalmas röntgenfilmet a háztetőkre, hogy követni tudja a mozgásomat a nap folyamán. Meglehetősen kiábrándítónak találná az eredményt, mert minden nap ugyanazt az unalmas utat teszem meg otthonról az óvodáig, az ovitól a város szélén lévő kórházba, majd este ugyanazt az utat fordítva is. Az útvonal egy W-t formáz, vagy ha vásárolnom is kell, akkor hozzáadok egy L-t. Néha reggelente elmegyek futni, ez egy O. Egy OWL, ez vagyok én, a legmotiváltabb napjaimon. Elképzelem, hogy nézhetek ki felülről, kicsi bogárka, két keréken, amint végzi a dolgát, mintha azzal el tudna érni valamit. Elképzelem, ahogy Isten, vagy valaki, akinek kedve támad lenézni rám, fintorog és rázza a fejét, mintha valami bonyolultabb, lenyűgözőbb dolgot várt volna tőlem.”
