A pestis és a német is szorongatta

„Hitemre mondom, nem a németek erejének tulajdoníthatjuk rossz helyzetünket, hanem a pestisnek, mely életeket pusztított és kiürítette erszényeinket is” – írta egyik levelében II. Rákóczi Ferenc fejedelem. Vajon a pestis miatt veszett el a Rákóczi-szabadságharc? Nem egészen, de a járvány a lehető legrosszabbkor jelent meg Magyarországon: Európa kimerült a hosszú örökösödési háborúban, a franciák, szövetségeseink döntő csatákat veszítettek el. A fejedelem a pestisjárvány pusztításairól az 1739-ben Hágában megjelent Emlékirataiban és a levelezésében is beszámol.

Még tele reménnyel. Veszprémi Endre: II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás találkozása című festménye Forrás: Wikipédia

Mert hogy a pestis nemsokára az egész országban dühöngött, és becslések szerint 1708 és 1712 között legalább 400 ezren estek áldozatául az ország akkori, négymilliós népességéből. Egész falvak néptelenedtek el, Rákócziék pedig élelmezési gondokkal küzdöttek, pedig a harcok itt-ott legfeljebb szüneteltek, de nem maradtak abba. Amint seregével elindult, hogy szembeszálljon az Érsekújvárt fenyegető császáriakkal, a pestis miatt nem mertek a falvakban megszállni: „Télen a fagyos földön kellett hálnunk, és megelégednünk a szélirányba emelt összetákolt védőfalakkal. Ilyen kínos menetekkel érkeztünk meg 1710. január vége felé Romhány faluhoz, amely az e helyen nem magas, nem is nehezen járható Mátra hegység átjárójánál fekszik.”

Még tele reménnyel. Veszprémi Endre: II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás találkozása című festménye
Fotó: Wikipédia

A romhányi csata – 1710. január 22. – a Rákóczi-szabadságharc utolsó nagyobb ütközete volt, amelyet úgy veszítettek el, hogy lényegében megnyerték, hisz háromszor annyi császári halt meg, mint kuruc; ez utóbbiak képzett tisztek hiányában megfutamodtak. „Így töltöttem februárt és márciust, végül tüzelőfa és tábori kalyibák híján kénytelen voltam a pestis következtében félig vagy egészen kiürült falvak közelében táborozni, hogy az elhagyott házakat lebontathassam és fájukat felhasználjam.” Rákóczi hadait könyörtelenül tizedelte a pestis, és a romhányi ütközet után már nem voltak képesek komoly hadműveletre.

A járvány olyannyira meghiúsította a katonai hadműveleteket, hogy a fejedelem az egyik 1710-es levelében azt írja: azért nem tudták megakadályozni Szepesvár elhódítását, mert „a vár megsegítését nem annyira akadályozta az ellenségnek ereje, mint a Zemplén, Abaúj, Sáros, Bereg, Ugocsa vármegyékben iszonyúképpen uralkodó pestis, az mely által azon oldalra Bercsényi úr parancsnoksága alá rendeltetett hadaink annyira megfogytak és oszlottak, hogy az ellenséget formális erővel nem támadhatták meg.”

A fejedelem a szabadságharc idején állandó kapcsolatban állt Sieniawska lengyel hercegnővel is, aki nemcsak a kedvese, hanem politikai összekötője is volt a francia király és az orosz cár között. A neki címzett október 22-i levelében reménykedve, de kissé bosszúsan ír a helyzetéről: „A pestis mindenütt kezd elmúlni, itt és Munkácson már régóta nincs, a németek felé terjed. Talán Istennek ez az ostora megszabadít bennünket tőlük, ha már egyetlen keresztény fejedelem sem támogatja igaz ügyünket. Hitemre mondom, nem a németek erejének tulajdoníthatjuk rossz helyzetünket, hanem a pestisnek, mely életeket pusztított és kiürítette erszényeinket is, úgy hogy nem vagyok képes hadat toborozni és fegyelmet tartani a szegény tisztek és mezítelen, fegyvertelen, ügyességükből élő katonák között.”

Végül a pestis, a német és a francia reálpolitika győzött. De a fejedelmet törökországi bujdosásában sem hagyta nyugodni a kór, így például 1726. július 27-én kénytelen volt elhagyni Rodostót, ahol szörnyen pusztított a pestis és sokáig sátorban volt kénytelen lakni. Az év november 29-én kelt levelében, Claude-Gabrielle d’O márkinak, pártfogójának a következőket írta: „Másodízben kerültem el a pestist. A küszöbön láttam meghalni a nyavalyától ajtónálló inasomat, másodnap lázas baj érte el egész házam népét, úgy kezdődvén, mint a pestisnek szokása; végül magamat is megtámadott a betegség, forró lázzal, mely egyre erősbödött, és nem sok nap alatt testem olyannyira sorvadt és gyöngült, hogy jobbulásom fölötte kétséges volt. A haláltól, Istennek hála, nem féltem, de emberség nélkül lettem volna, ha magam is nem érzem, mily keserves sorban hagytam volna gyermekeimet és minden híveimet, akikre alig hagyhattam volna hó-pénzüket.”

Bár ő megúszta, három évtizeddel a fejedelem halála után a pestis elragadta hűséges íródeákját, Mikes Kelement. A következő részben az ő „járványnaplójáról” lesz szó.