Kezdjük ott, hogy mit is csinálnék én egy lakatlan szigeten nagy magányomban, miközben úgy hullnak a fejemre a kókuszdiók és a banánfürtök, hogy még dolgoznom sem kell. Bizony gondolkodnék erről-arról, elővenném a legérdekesebb kérdéseket, amikre még nem kaptam választ: honnan jönnek például a Réka/Rika-mondák, mikor Attila feleségéről, Arikáról kifejezetten hallgatnak a középkori krónikák; merre van Kukutyin: lent vagy fent; ki a Vasorrú Bába, és ki a Rézfaszú Bagoly. Lassan megértenék sok mindent, eiszen mindent, sőt mindent is, de nem mondanám el senkinek.
Ez lenne aztán az igazán érdek nélküli kutatás: csak úgy beleolvadnék az őstudásba anélkül, hogy visszajelzést várnék, idézéseket számolnék!
Molnár Vilmos már pár éve írja Kőrösi Csoma Sándor-történeteit, melyekben a tudás lelkesültségéről beszél. Egyszer Buddha egy vénasszony képében így szól rá: „Szerusz, Sándor, üljünksze le ide a fa alá egy kicsidég, beszédem volna véled”.
Aztán valami nagyon fontos dolgot mond el: „ebben a földi létben, ahol minden csak hamis látszat, találtál valamit, ami fontos számodra, ami lelkesíti mindennapjaidat. Mondj valamit a magyarok őshazájáról, milyen is az!” Erre Csoma Sándor „olyan szép dolgokat mondott, és olyan szépen, hogy Buddha szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. Jobb ez, mint a nirvána, suttogta Buddha, majd kérlelni kezdte Kőrösi Csoma Sándort, hogy csatlakozhasson hozzá, keressék együtt a magyar őshazát.”
S miközben nevetek magamban a lakatlan szigeten a tudás hasznáról vagy mihasznáról, a kaszás eljön értem is, fejemben azzal a sok-sok, sőt minden-megértéssel. Elballagunk majd, mint Kőrösi Csoma Sándor a Halállal. „Mint két útitárs, szép egyetértésben bandukoltak egymás mellett felazon. Ami köztudottan reményteljesebb, mint leazon.”
