Hogy Mikes Kelemen is a pestis áldozatául esett? Bizonyára így van, és erre talán azért nem kapjuk fel a fejünket, mert időskorában halt bele a kórba, Rodostóban. Pedig Mikes Kelemen a szatmári békét követően hazamehetett volna Zágonba, de nem ment. Inkább II. Rákóczi Ferenccel tartott, még akkor is, ha csak Rodostóban vált az emigráció megbecsültebb tagjává, például ott már a fejedelem asztalához ülhetett; igaz, a „főkurucok” naplóiban még akkor is csupán szürke udvari alkalmazottként emlegetik, sőt az egyik külföldi emlékíró, amikor véletlenül megemlékezik Mikesről, bornírt embernek, korlátolt eszűnek mondja.
Hogy kettőjük közül ki a féleszű, arra sok szót nem érdemes pazarolni. Elég, ha csak elolvassuk Mikes Kelemen főművét, a Törökországi leveleket, melyek már majdnem háromszáz évesek, mégis mainak, frissnek érezzük a mondatait magyar nyelvének eredetisége, játékossága és jóízű iróniája miatt, hisz könnyebben ráhangolódunk, mint akár évtizedekkel később élt írók munkáira.
A pestis, amely a fejedelemnek a szabadságharc végén oly sok bosszúságot okozott, Törökországban sem hagyta nyugodni őket. Erről Mikes részletesen beszámol a képzelt konstantinápolyi nénjének, és érdekes, hogy a karantén mentálhigiénés következményeit is részletesen feltárja – amikor már hetek óta vesztegelnek kint, egy sátorban, keserűen megjegyzi: „Többet nem írhatok, mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban vagyunk. ”
1721-ben kelt levelében, melyben leírja Rodostót, megemlíti, hogy négy nemzetiség – törökök, görögök, örmények és zsidók – lakja a várost, de egymástól annyira elkülönülten élnek, hogy „nem elegyednek essze, és amidőn pestis vagyon, ritka, hogy mind a négy nemzetség között volna; némelykor csak a törökök között vagyon és másutt nincsen, némelykor csak a zsidók között, a görögök vagy csak az örmények között”. Egy év sem telik el e sorok leírása óta, és „a pestis itt igen kezd sétálni”, Bercsényi Miklós három cselédje, meg a jezsuita papjuk is belehalt, ezért Mikesékhez mentek lakni, aminek a levélíró nagyon örült, hisz „a kis Zsuzsi” is velük jött, akinek sokat udvarolt, de a lány végül a főgenerálist választotta, nem az íródeákot: „erre azt fogja kéd mondani: jaj! hogy gondolkodik ilyen pestises időben az olyanról. Édes néném, amég élünk, addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkot csak kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem.”