A Halálos harcmező Harp hadnagyának felettese, Leo százados (Anthony Mackie) egy orosz zsoldban álló, ukrán hadurat hajszol, aki a hidegháborús időkből visszamaradt szovjet atomfegyver-arzenál darabjainak felkutatásán munkálkodik. Ha terve sikerrel jár, egy atomrakéta elérheti az Egyesült Államokat is, mindenáron meg kell hát állítani.
Harp hadnagy hamarosan a bázis kerítésén kívül találja magát (a film eredeti címe is erre utal). Ez már önmagában elég rosszul érinti, ám hogy a helyzet ennél is bonyolultabb legyen, a százados megosztja vele a titkát: ő valójában nem ember, hanem egy harci android prototípusa...
A Halálos harcmező alaphelyzete meglehetősen zsúfolt: a hadnagynak egyfelől a saját bőrén kell tapasztalnia, milyen a háború, ha nem számítógépek kijelzője előtt ülve, joystickot mozgatva vívják, hanem a terepen, másfelől segítenie kell a felettesét a nukleáris fenyegetés elhárításában, és közben meg kell értenie, mi több, meg kell kedvelnie a robotkatonát.
Mindez egyéni fejlődéstörténettel kiegészített, izgalmas akció-sci-fit ígér, de a végeredmény jóval gyengébb, mint amilyen lehetett volna.
Ember és gép viszonyát számos emlékezetes film boncolgatta már – legismertebbek talán a Robotzsaru, a Terminator és a Mátrix-széria nyitódarabjai, vagy az Emberi tényező című tévésorozat –, az alkotóknak tehát bőven lett volna viszonyítási pontjuk. Érdemi kérdésfelvetés, a felek ellentmondásos viszony- és viszonyulásrendszerének bemutatása helyett azonban megelégedtek az android kialakításának, egyes működési jellemzőinek bemutatásával, valamint azzal, hogy Leo fennhangon megkérdezi Harptól, bízik-e benne.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=yYNpX-UikGE[/embed]
Persze értjük, mi az üzenet – a gép összességében emberszerűbb, mint az ember létére kezdetben gépként viselkedő hadnagy –, de a fent említett filmek után mindez nem sok újat mond.
Ahogy a film jövőképe sem: bár 2036-ban játszódik, a fegyverek, gépjárművek, viseletek túlnyomórészt a mai állapotokat idézik. Ha nem szerepelne benne a főszereplőnek megtett android – és néhány további, csak „bot”-ként emlegetett harci robot –, azt hihetnénk, 2020-ban járunk.
A sci-fi vonulat tehát nem igazán kidolgozott. Ahogy – amint arra hamarosan rá kell jönnünk – az akciószál sem az. Az első harmincöt perc után hamarosan eloszlik a feszültség, hogy innen-onnan ismerős macska-egér játék képei, és a háborús filmek panelei kövessék egymást. Többszöri fókuszvesztés után a végére a központi fenyegetés, az atomcsapás elhárítása is súlytalanná, tét nélkülivé válik.
