Az űrsepregetők útja a kalandos győzelemig

A Netflix dél-koreai mércével mérve nagy költségvetésű sci-fit kínál. Az űrsepregetők kitűnően példázza, hogy a kelet-ázsiai filmkészítők milyen természetességgel fogadják be a különféle hatásokat, hogy a megszokott műfajok elegyítésével valami újat hozzanak létre. A végeredmény kellemes hangulatú, pozitív végkicsengésű, összességében szerethető darab lett. 

A Győzelem nevű hulladékbegyűjtő hajó négyfős legénysége – három ember és egy robot Fotó: Netflix

Az űrsepregetők alaphelyzetéből akár egy nyomasztó hangulatú disztópiát is ki lehetett volna hozni, az alkotók azonban egy, az űroperák eszköztárából gazdagon merítő kalandtörténetet kerekítettek belőle. A sci-fik kedvelői a Blade Runner – Szárnyas fejvadász két részétől kezdve Neill Blomkamp Elysium – Zárt világán, a The Expanse – A térség című amerikai televí­ziós szérián át a Cowboy Bebop – Csillagközi fejvadászok című japán rajzfilmsorozatig számos alkotást azonosíthatnak az ihletői között.

A Győzelem nevű hulladékbegyűjtő hajó négyfős legénysége – három ember és egy robot
Fotó: Netflix

A film alapvetően a „keríts egy első látásra össze nem illő csapatot, tűzz eléjük egy kezdetben teljesíthetetlennek tűnő célt, hogy a végére kiderüljön, képesek-e végrehajtani a lehetetlen küldetést” csapáson halad. Közben felvázolja a főszereplők tagjainak múltját és főbb motivációit: a központi alak, Tae-ho (Song Joong-Ki) például a fogadott lányát szeretné megtalálni, akitől egy rajtaütés során szakadt el, Bubs, a robot pedig arra gyűjt, hogy emberszerű külsőt kapjon, tehát beboríttathassa csupasz fémtestét; néhány jelenet erejéig elidőzik az űrsepregető közösség mindennapjainak bemutatásánál és persze Sullivan céljai­nak ismertetésénél. A végeredmény olykor kissé ráérős, olykor kissé széttartó darab lett. Két és negyed órás játékidejéből jó húsz percet pedig minden további nélkül ki lehetett volna hagyni; egy-egy jelenet humora kissé idétlen – bár könnyen lehet, hogy ezt a sokat emlegetett kulturális különbségek rovására lehet írni –; a rossz ember egyáltalán nem annyira fenyegető és gonosz, mint lehetne, így nem igazán lehet tartani tőle; lezárása pedig túlságosan édeskés és naiv.

Ugyanakkor erősségeinek listája sem éppen rövid: a húszmillió amerikai dollárnak megfelelő – Dél-Koreában meglehetősen nagynak mondható – költségvetés minden vonja érződik a látványvilágon. A CGI-ra nem lehet panasz – az űrben játszódó jelenetek egyenesen szemet gyönyörködtetőre sikerültek! –, úgyhogy immár sokadszorra derül ki: ha számítógépes effektekről van szó, a távol-keleti filmes műhelyekben is képesek mindarra, amire Hollywoodban.

És ami a továbbiakat illeti: a hősies­séget bemutató jelenetek nem maradnak nézői reakció nélkül; két mellékszereplő – a Győzelem nagyivó kapitánynőjéért rajongó, gitáros hősszerelmes, Pierre, valamint a show-t nemegyszer ellopó Bubs – kellemes perceket szerez; Dorothy megoszt a nézőkkel egy emlékezetes bölcsességet („Az űrben nincs felfelé vagy lefelé. Az univerzum szempontjából semmi sem értéktelen vagy értékes. Minden értékes a maga helyén.”); s a háttérben mindvégig ott munkáló – eddig elsősorban japán filmekből ismert – ökotudatosság sajátságos zamatot ad a filmnek.

Az űrsepregetők tehát kitűnően példázza, hogy a kelet-ázsiai filmkészítők milyen természetességgel fogadják be a különféle hatásokat, hogy a megszokott műfajok elegyítésével valami újat hozzanak létre.

A végeredmény kellemes hangulatú, pozitív végkicsengésű, összességé­ben szerethető darab lett. Aki kedveli az űroperákat, valószínűleg nem fog csalódni benne, sőt: ha gyerekekkel – kiskamaszokkal – együtt ül le elé, akár azt is megtapasztalhatja, hogy a nézőközönség további tagjait is képes lekötni.

Az űrsepregetők legpontosabb műfaji besorolása ugyanis alighanem ez: családi sci-fi/kalandfilm.

(Az űrsepregetők/Space Sweepers/Seungriho. Feliratos dél-koreai sci-fi. Rendezte: Sung-hee Jo. Játékidő: 136 perc. Az internetes bemutató dátuma: február 5. Elérhető a Netflix kínálatában.)