Az űrsepregetők útja a kalandos győzelemig

A Netflix dél-koreai mércével mérve nagy költségvetésű sci-fit kínál. Az űrsepregetők kitűnően példázza, hogy a kelet-ázsiai filmkészítők milyen természetességgel fogadják be a különféle hatásokat, hogy a megszokott műfajok elegyítésével valami újat hozzanak létre. A végeredmény kellemes hangulatú, pozitív végkicsengésű, összességében szerethető darab lett. 

A Győzelem nevű hulladékbegyűjtő hajó négyfős legénysége – három ember és egy robot Fotó: Netflix

A felütés nem éppen derűs, de sokat sejtető. 2092-re a Föld élhetetlen hellyé válik: a Nap elhalványul, a növényzet kihal, kitartóan hulló savas eső ostorozza a felszínt, úgyhogy aki csak teheti, menekül a bolygóról – például az UTS nevű gigavállalat által az űrben kialakított lakóövezetbe.

Az óriáscég a Mars terraformálásába is belevágott, úgyhogy a sajtó az emberiség megmentőjeként ünnepli a társaság alapító elnökét, James Sullivant (Richard Armitage). Csupán egy újságíró ragaszkodik annyira az igaz­sághoz, hogy a képébe vágja: a társaság sorsára hagyta az emberiség 95 százalékát, ezért a Földön humanitárius katasztrófa készülődik!

A kedvezőtlen változások ugyanakkor az űrt is érintették, amely teleszemetelt, rendetlen hely lett: régi műholdak, elhagyott járművek és különféle építkezésekből megmaradt anyagok sodródnak benne. A címben szereplő űrsepregetők pedig abból élnek, hogy befogják és átvizsgálják az ígéretesebb darabokat, hogy kioperálhassák és eladhassák belőlük mindazt, ami értékesíthető.

A Győzelem nevű hulladékbegyűjtő hajó négyfős legénysége – három ember és egy robot – is e mesterséget űzi, mérsékelt sikerrel: csekélyke pénzük rendre javítási munkálatokra és a különféle bírságok kifizetésére megy el, ráadásul képtelenek együttműködni, úgyhogy gyakoriak köztük az összezördülések.

E bizalmatlan és sértődékeny társaság egyszer csak arról kap hírt, hogy az UTS nagy erőkkel keresi Dorothyt, aki pont úgy néz ki, mint egy emberi kislány, de valójában valami egészen más: android, amit a Fekete Rókák nevű terrorszervezet elrabolt, majd a testébe rejtett bombával tömegpusztító fegyverré alakított.

És – lám csak, milyen az űrsepregetők élete! – a következő roncs átvizsgálása során rá is bukkannak a kislányra, ám úgy döntenek, az UTS helyett annak adják át, aki a legtöbbet kínálja érte. A kockázatos játszma során kiderül: a Fekete Rókák valójában nem terrorszervezet, és Sullivan nem véletlenül akarja mindenáron megkaparintani Dorothyt. A legfőbb kérdés azonban az, megtanulnak-e csapatként együttműködni, mert ha nem, az nem csak rájuk nézvést jár tragikus következményekkel.

Az űrsepregetők alaphelyzetéből akár egy nyomasztó hangulatú disztópiát is ki lehetett volna hozni, az alkotók azonban egy, az űroperák eszköztárából gazdagon merítő kalandtörténetet kerekítettek belőle. A sci-fik kedvelői a Blade Runner – Szárnyas fejvadász két részétől kezdve Neill Blomkamp Elysium – Zárt világán, a The Expanse – A térség című amerikai televí­ziós szérián át a Cowboy Bebop – Csillagközi fejvadászok című japán rajzfilmsorozatig számos alkotást azonosíthatnak az ihletői között.

A Győzelem nevű hulladékbegyűjtő hajó négyfős legénysége – három ember és egy robot
Fotó: Netflix

A film alapvetően a „keríts egy első látásra össze nem illő csapatot, tűzz eléjük egy kezdetben teljesíthetetlennek tűnő célt, hogy a végére kiderüljön, képesek-e végrehajtani a lehetetlen küldetést” csapáson halad. Közben felvázolja a főszereplők tagjainak múltját és főbb motivációit: a központi alak, Tae-ho (Song Joong-Ki) például a fogadott lányát szeretné megtalálni, akitől egy rajtaütés során szakadt el, Bubs, a robot pedig arra gyűjt, hogy emberszerű külsőt kapjon, tehát beboríttathassa csupasz fémtestét; néhány jelenet erejéig elidőzik az űrsepregető közösség mindennapjainak bemutatásánál és persze Sullivan céljai­nak ismertetésénél. A végeredmény olykor kissé ráérős, olykor kissé széttartó darab lett. Két és negyed órás játékidejéből jó húsz percet pedig minden további nélkül ki lehetett volna hagyni; egy-egy jelenet humora kissé idétlen – bár könnyen lehet, hogy ezt a sokat emlegetett kulturális különbségek rovására lehet írni –; a rossz ember egyáltalán nem annyira fenyegető és gonosz, mint lehetne, így nem igazán lehet tartani tőle; lezárása pedig túlságosan édeskés és naiv.

Ugyanakkor erősségeinek listája sem éppen rövid: a húszmillió amerikai dollárnak megfelelő – Dél-Koreában meglehetősen nagynak mondható – költségvetés minden vonja érződik a látványvilágon. A CGI-ra nem lehet panasz – az űrben játszódó jelenetek egyenesen szemet gyönyörködtetőre sikerültek! –, úgyhogy immár sokadszorra derül ki: ha számítógépes effektekről van szó, a távol-keleti filmes műhelyekben is képesek mindarra, amire Hollywoodban.

És ami a továbbiakat illeti: a hősies­séget bemutató jelenetek nem maradnak nézői reakció nélkül; két mellékszereplő – a Győzelem nagyivó kapitánynőjéért rajongó, gitáros hősszerelmes, Pierre, valamint a show-t nemegyszer ellopó Bubs – kellemes perceket szerez; Dorothy megoszt a nézőkkel egy emlékezetes bölcsességet („Az űrben nincs felfelé vagy lefelé. Az univerzum szempontjából semmi sem értéktelen vagy értékes. Minden értékes a maga helyén.”); s a háttérben mindvégig ott munkáló – eddig elsősorban japán filmekből ismert – ökotudatosság sajátságos zamatot ad a filmnek.

Az űrsepregetők tehát kitűnően példázza, hogy a kelet-ázsiai filmkészítők milyen természetességgel fogadják be a különféle hatásokat, hogy a megszokott műfajok elegyítésével valami újat hozzanak létre.

A végeredmény kellemes hangulatú, pozitív végkicsengésű, összességé­ben szerethető darab lett. Aki kedveli az űroperákat, valószínűleg nem fog csalódni benne, sőt: ha gyerekekkel – kiskamaszokkal – együtt ül le elé, akár azt is megtapasztalhatja, hogy a nézőközönség további tagjait is képes lekötni.

Az űrsepregetők legpontosabb műfaji besorolása ugyanis alighanem ez: családi sci-fi/kalandfilm.

(Az űrsepregetők/Space Sweepers/Seungriho. Feliratos dél-koreai sci-fi. Rendezte: Sung-hee Jo. Játékidő: 136 perc. Az internetes bemutató dátuma: február 5. Elérhető a Netflix kínálatában.)