Csoóri Sándor több könyvéről is írtam már, mely az életműkiadás részeként az Erdélyi Szalon Kiadó gondozásában az elmúlt években megjelent, de bevallom, olyan revelatív szövegélményem még talán egyikkel kapcsolatban sem volt, mint A hagyomány föltámasztása című kötettel. (Ez engem is meglepett, mert a cím alapján az ember tisztességgel megírt esszéket vár „csupán” – amit persze meg is kap: no de lássuk, mit kap ezen felül!)
Csoóri Sándornak a magyar néphagyomány újrafelfedezése kapcsán írt esszéinek válogatott csokrát tartalmazza a kötet, és itt az „újrafelfedezés” kifejezés több értelemben is érthető és használható: szinte minden esszében visszatér ugyanis a motívum, mely szerint a szerző tizenkét éves koráig egyetlen világot ismert csak: szülőfaluja, Zámoly világát. Aztán a templomban meghallja Kodály Zoltán Jézus és a kufárok című kórusművét Ádám Jenő karnagy vezetésével, és tulajdonképpen egész élete és gondolkodásmódja megváltozik: „Az a parasztfiúból lett kisdiák, aki templomban jegyezte meg Kodály nevét, sokáig azt hitte, hogy minden forradalom: vakmerő szakítás a múlttal. Élete során azonban mást is megtanult. Például azt, hogy az is forradalom, ha úgy újítjuk meg a múlttal való kapcsolatunkat, ahogy Kodály Zoltán megújította.”
Ez a könyv ennek az ébredésnek vagy inkább ráébredésnek a fázisait dokumentálja a különböző években született esszék segítségével (a kötet kiemelt helyén áll a magyar esszéirodalom sok éve egyik legfontosabb darabja, a Tenger és diólevél című szöveg, amelyik szinte az egész könyvnek – és krédónak – a foglalata), azt, ahogyan Csoóri felfedezi a néphagyomány, azon belül pedig a népköltészet erejét és jelentőségét.
És – az érdeklődő olvasó szerencséjére – nemcsak fölfedezi, hanem rendkívül higgadt, kristálytiszta, lényegre törő és okos mondatokkal kontextualizálja is őket: elhelyezi ezeket a népköltészeti alkotásokat mind a magyar, mind pedig a világirodalomban, és nem kevés, mégis az okfejtések során teljesen jogosnak érzett büszkeséggel kijelenti, hogy páratlanok.
