Cserháti Zsuzsa ötven évvel ezelőtti műsorengedélye

A pártállami idők többek között arról voltak ismertek, hogy a tehetségeinket sok esetben elherdálták, miközben a hatalmat – tisztelet a kivételnek – általában a hozzá nem értők gyakorolták. Üdítő kivétel az önmagát autodidakta módon képző, sznobizmussal átitatott Aczél György, aki miután rangon alulinak találta, hogy a könnyűzenével napi szinten foglalkozzon – persze nem is konyított hozzá –, delegálta a feladatot párthű katonáinak a megfelelő intézményekbe. Ők aztán kiskakasként a saját szemétdombjukon élet-halál urai lehettek, ha volt bennük ambíció, és így tehettek tönkre karriereket, ha úri kedvük és meggyőződésük úgy diktálta.  

Cserháti Zsuzsa Fotó: Fortepan/Erky-Nagy Tibor

Variációk egy témára

A művészek egyébként is igencsak érzékeny lelkivilágát sokszor sokkolták a különböző intézkedések, döntések, amiket – hacsak nem öntötték rendelet vagy törvény formájába – ma már gyakorlatilag kinyomozhatatlan módon hoztak meg. Nem lehetett tudni ugyanis, hogy ki talált ki egy-egy aktuális döntést, „fentről” jött egy telefon, vagy az adott kiskakas talált ki valamit, mert úgy érezte, erre még van jogosítványa. Ez utóbbiból volt persze sokkal kevesebb, ami lehetett öncenzúra, hogy a felsőbb vezetésnek megfeleljenek, vagy a legritkább esetben valamiféle építő jellegű elképzelés. Ha azonban egy intézmény vezetője öncenzúrát gyakorolt, az a művészeken csapódott le, hiszen óhatatlanul őket érintette hátrányosan, nekik kellett lemondaniuk valamelyik produkciójukról. Szokták mondani ellenérvként erre, hogy a kádári időkben betiltott dalokat a rendszerváltás után sem adták ki szakmányban, következésképp nem is volt olyan sok belőlük, de ez csak részigazság. Egyrészt számtalan dalt kellett átírni – tehát működött a cenzúra –, és csak ezután jelenhettek meg már a Kádár-rendszerben is, közülük pedig nem egy sláger lett. Elegendő, ha csak arra utalunk, hogy 1971-ben a Táncdal- és Sanzonbizottság kilencvenöt ülésén a nekik benyújtott ezerhétszázhuszonöt dalból mindössze háromszázharmincegyet (!) engedélyeztek, és további százötvenet ítéltek átdolgozásra, az összes többit visszadobták (ennek egy része persze lehetett színvonaltalan munka, de élhetünk a gyanúperrel, hogy jelentős részükkel szemben a cenzoroknak ideológiai, vagy stílusbeli fenntartásaik voltak). Másrészt voltak kifejezetten parkolópályára tett személyiségek, akiket ha megfeszültek, akkor sem engedett nagylemezhez a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV), pedig tehetségük folytán ezt megérdemelték volna (ide tartozott a teljesség igénye nélkül Poór Péter és Bakacsi Béla, de a táncdalfesztiválok több más, sikeres szereplője is). Nem utolsósorban pedig azon is érdemes elgondolkodni, hogy hány – egyébként tehetséges – zenész hagyott fel a muzsikálással azt látván, hogy esetenként milyen szigorú szűrőkön kell átesniük a dalaiknak. Ezenkívül a már befutottak is idomultak a rendszerhez, hiszen ők is alkalmaztak öncenzúrát saját szerzeményeiken, mert nagyjából sejtették, milyen elvárásoknak kell megfelelniük. Közülük páran cselekhez folyamodtak, és sokszor direkt írtak egy-egy lemezre a rendszer logikája szerint kifejezetten betiltható dalokat, hogy a „surranópályán” másik számokat célegyenesbe juttathassanak, és nagylemezre vehessenek. Ehhez az eszközhöz folyamodott Bródy János és Hobo is, az Omegából Benkő László pedig inkább azt az utat választotta, hogy a sanzonbizottság vezetőjével, Romhányi Józseffel előzetesen a lakásán egyeztetett, nehogy váratlan meglepetés érje őket. Ezek voltak tehát a variációk ugyanarra a témára, s így is tudott működni a slendrián diktatúra. Ha kellőképpen csiszoltak és intelligensek voltak a zenészek, szót tudtak érteni a cenzorokkal, és révbe juttathattak olyan dalokat, amelyeknek alapesetben esélyük sem lett volna.

Az elmaradt OSZK-vizsga

Voltak azonban, akik nemigen törődtek ezekkel az elvárásokkal, a maguk útját akarták járni, mert határozott elképzeléseik voltak arról, hogy milyen művészeti tevékenységet szeretnének folytatni, és azokat milyen eszközökkel kívánják megvalósítani, felesleges kompromisszumok megkötése nélkül. Közéjük tartozott Cserháti Zsuzsa, akit az elmúlt rendszer enyhén szólva nem hordozott feltétlenül a tenyerén. Tehetsége ugyan többször búvópatakként előtörhetett – a rendszerváltás előtt kiadhatott két nagylemezt, ám ezek nem kaptak túl sok reklámot, ennél fogva nem lehettek túlzottan sikeresek –, de éppen ezekből lehet leszűrni azt, hogy a realizálthoz képest milyen magas ívű pályát is befuthatott volna, ha hagyják, illetve ha szabadabb körülmények között alkothatott volna.

Cserháti Zsuzsa
Fotó: Fortepan/Erky-Nagy Tibor

A későbbi énekesnő beteges kisgyerek volt, ezért az operetteket is kitűnően éneklő édesanyja minél több mozgást kitalált a számára, így kezdett el balettozni és szertornázni, de kétszer egymás után sem vették fel a balettintézetbe. A zenei általános iskola elvégzése után óra-ékszer eladó szakközépiskolai végzettséget szerzett, majd ebben a szakmában kilenc évet dolgozott a Divatcsarnokban. Emellett persze már énekelt is, egy alkalommal a Ki mit tud?-on is megmérette magát, de a képernyőre ekkor még nem került fel. Egyre több felkérése lett azonban, amiket egy idő után már nem tudott összeegyeztetni a munkájával, fizetés nélküli szabadságra pedig nem engedték el, így felmondott. Eközben megszerezte az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) vizsgáját, ahol a rendszerváltás után már ő maga is vizsgáztatott. E helyütt is érzékelhető volt a sors furcsa fintora, mivel alapból B kategóriát adtak neki, miközben a legjobbaknak az A kategória járt. Még vizsgáztatóként is csak B kategóriája volt, a legfelsőbb osztályba soha nem léphetett. Mondták is neki viccesen több alkalommal is vizsgáztató társai, hogy akkor most itt a remek alkalom, azon nyomban tegye le az A kategóriás vizsgát, amire persze nem került sor.

Algírtól a Fortuna bárig

Cserháti Zsuzsa 1967–1968-ban a többi között Soltész Rezsővel és Szigeti Ferenccel felálló Rangers (később Corvina) együttessel játszott, majd az egyik gitárhúrmárkáról elnevezett Thomastic együtessel énekelt, amely jó néhányszor Máté Pétert is kísérte. Velük kapott szerződést egy hónapra az akkor még Jugoszláviának nevezett államalakulatban lévő szlovén fővárosba, Ljubljanába, majd Algírba is. Ekkor már a soul szerelmese volt, és tagadhatatlan, hogy énekstílusára ez erősen rányomta a bélyegét. A kortárs kollégák és ítészek szerint Kovács Kati mellett neki volt a legsokszínűbb, legkarakteresebb, az érzelmeket a legnagyobb művészi átéléssel átadó hangja, amiben a dzsesszes beütés is markánsan kiérezhető volt. 1990 előtti pályafutása azonban ezt a fajta magas kvalitást nem tükrözte vissza teljes egészében. Olyannyira nem, hogy a külföldi szereplések mellett neki számos alkalommal itthon is a vendéglátós éneklés jutott, ami akkoriban egyébként rangot is tudott jelenteni, ha valaki megfelelő színvonalon művelte. Nem egy esetben a budapesti éjszakai életből halászták ugyanis elő a nyugat-európai elitklubokba, lokálokba azokat az énekeseket, akik aztán a show-t vitték a hátukon. Ehhez a Nemzetközi Koncertigazgatóság engedélye kellett, de miután valakiről bebizonyosodott, hogy nem akarja megdönteni a rendszert, és odakint sem fog hazánk ellen lázítani, kiengedték, ahogy Cserháti Zsuzsát is.

A magyar éjszakai zenei műsorokat viszont az OSZK-n kívül a helyi tanácsi szervek is ellenőrizték, nem voltak ez alól kivételek Cserháti Zsuzsa fellépéseinek a színhelyei sem. A hatalmi rendszer legalsó szintjén álló fővárosi kerületi tanácsok művelődésügyi osztályai a könnyűzenei programok engedélyeztetésekor körültekintően jártak el. Az I. kerületi művelődésügyi osztály vezetője, Malomszki Jánosné például akkurátus vizsgálódás után engedélyezte a Fortuna bár Made in Hungary Fortuna Show – Randevú éjfélkor című műsorát. A fellépők között ott volt Cserháti Zsuzsa, Pege Aladár és Carlos Klint, valamint a Hairből részleteket előadó Tarjányi István. Az engedély 1971. július 22. és október 1. között éjféltől 0 óra 50 percig tartó intervallumra szólt. A művelődésügyi osztály azzal a feltétellel adott lehetőséget a zeneszámok bemutatására, hogy az engedélyezett műsortól való esetleges eltérés szabálysértésnek minősült, ami eljárást vonhatott maga után.

Móricz Zsigmond Színház, Ősz Ferenc humorista, Cserháti Zsuzsa, Delhusa Gjon, Markó András, Payer András
Fotó: Fortepan/Erky-Nagy Tibor

Az engedélyt azután kapták meg a program szervezői, hogy megfeleltek a főpróbán, ami egyúttal meghallgatásnak is minősült, mivel az I. kerületi tanács erre küldte el az alkalmazottait. A megfelelés kritériumait sem bízták a véletlenre a művelődésügyi előadók, egy 1959-es, művelődésügyi minisztériumi rendeletet és egy 1968-as, fővárosi tanács művelődésügyi főosztályi intézkedést tartottak szem előtt zsinórmértékként, legalábbis ezt hangoztatták az erről szóló dokumentumban. A főpróba előtt Gellai Imre, a Pest-Budai Vendéglátó-vállalat igazgatója elküldte a műsor forgatókönyvét és a fellépők főállású munkahelyeinek a listáját az I. kerületi tanácsnak, amelyből kiderült, hogy Pege Aladárnak ekkor nem volt hivatalos munkahelye, Cserháti Zsuzsának pedig a Halló bár volt a munkáltatója. (A siker és mellőzöttség kettősségét jól mutatja, hogy Pege Aladár 1977-ben Liszt Ferenc-díjat kapott, majd 1986-ban érdemes művész lett, Cserháti Zsuzsának viszont csak 1978-ban jelenhetett meg az első nagylemeze.) Hogy még kultúrpolitikai értelemben sem volt Magyarország a „legvidámabb barakk”, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a forgatókönyvben az összes elhangzó magyar és angol dalt, valamint még a konferálás szó szerinti szövegét is le kellett írni. A megadott engedélyt annak rendje és módja szerint elküldték a Fővárosi Tanács művelődésügyi főosztályának, a Fortuna bár vezetőjének és a Pest-Budai Vendéglátó-vállalatnak.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=4gpjgPr5eGk[/embed]

Ebből az ügyintézési módból pedig világosan látszik, hogy még az 1968 és 1972 között lezajlott új gazdasági mechanizmus idején sem enyhítettek a tanácsi szervek az ellenőrzési munkájukon, sőt inkább a sokéves tapasztalat alapján még precízebben tették a dolgukat. Cserháti Zsuzsa eközben Ákos Stefinél tanult énekelni először az OSZK stúdiójában, majd a Magyar Rádióban mintegy két évig. Innen vezetett egyenesen az útja az 1972-es Táncdalfesztiválra, ahol két dalt is énekelt – ami akkoriban csak a legnagyobbaknak adatott meg, közülük sem mindenkinek –, és országos szinten berobbant a köztudatba. A Hajdu Sándor–S. Nagy István által írt Repülj, kismadár című szerzeményt és a Mészáros Ágnes által zenében és szövegben is megkomponált Nem volt ő festő című dalt adta elő, utóbbival megkapta az előadói díjat. Hiába azonban az áttörés, az ezután következő sok sláger, a nagylemezek csak késtek, és Cserháti Zsuzsa korábban úgy nyilatkozott, hogy azokat sem az MHV vezetőségének, hanem Bolba Lajosnak, a Magyar Rádió szerkesztőjének köszönhette. A sok mellőzöttség után azonban tehetsége utat tört magának, és még ha megkésve is, de elnyerte méltó jutalmát. Pályája mégsem lehetett töretlen, nagy valószínűséggel a megpróbáltatások sem tettek jót az egészségi állapotának, így időnap előtt, fájóan korán, ötvenöt éves korában távozott közülünk.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=dWIdNua8ZX0[/embed]