Ha megérted a múltat, van jövőd

A sors útjai című alkotás, amelyet Glenn Gordon Caron rendezett 1994-ben, az emlékek filmje. Azoké az emlékeké, amelyek táplálják a jövőt, mert ha építkezni akar az ember a jövőben, akkor ahhoz elengedhetetlen, hogy tisztázza magában a múltat.

Egy férfi találkozik azzal a nővel, aki igazán hozzá illő Fotó: IMDB

Ahhoz, hogy az ember fényt és lángot teremtsen maga körül, szembe kell néznie a múlttal. Általában nem a szembenézés az érdekes ilyen esetekben, hanem az, hogy képes-e az ember megérteni a saját múltbéli cselekedeteit, azt, mit miért tett, mik voltak a motivációk. Persze mindennek akkor van értelme, ha aztán az ember képes levonni a tanulságokat, és ennek függvényében jobb jövőt épít. A sors útjai egy olyan film, amelyben mind a mozivásznon, mind pedig a kulisszák mögött nagyon elegánsan megtörténik az emlékezés, a szembenézés, a fény és láng teremtése.

Warren Beatty mind az életben, mind a filmben szoknyavadász, csak míg az életben színészként hódított – mások mellett élettársa volt Madonna, Isabelle Adjani, Diane Keaton és Julie Christie művésznők –, addig a filmben híres sportújságíró. Az életben hamarabb szeret bele, mint a filmben a temérdek kalandja után az igazi nőbe, a nemcsak intelligens, hanem szexis kisugárzással is bíró Annette Beningbe, akit 1992-ben feleségül vesz, a csaknem harminc év együttélés alatt négy gyermekük születik. Az esküvőjük után két évvel mozikba kerülő A sors útjai tulajdonképpen az ő valóságos szerelmük lenyomata; a film két főszereplője Warren Beatty és Annette Bening, Ennio Morricone kifejezetten nekik írta a film legszerelmesebb szólamait. Amikor megkérdezték, mi a titka annak, hogy Annette Bening megszelídítette, rendes családapává tette a hol­lywoodi szoknyavadászt, a nő csak annyit mondott: nincs titok. És valószínűleg ez az igazság. Valóban nincs titok, taktika, ügyeskedés, hanem egyszerűen a nő igazán sokszínű személyisége letaglózta a férfit. Családot, otthont és szenvedélyt, egy igazán természetes, mély, izgalmas, teljes életet kapott, a korábbi kapcsolataival ellentétben, amelyek csak pillanatnyi és felszínes boldogsággal szolgáltak.

A film is erről szól. Egy férfi találkozik azzal a nővel, aki igazán hozzá illő. Mindketten kapcsolatban vannak, papírforma szerint nincsen közös jövőjük.

Egy férfi találkozik azzal a nővel, aki igazán hozzá illő
Fotó: IMDB

Ám a sors közbeszól, egy repülőgép-szerencsétlenség miatt egy távoli vidékre keverednek, oda, ahol a férfi nagynénje él, akire anyaként tekint, aki figyeli a férfi életét, és kellőképpen aggódik miatta. Az idős rokont a filmtörténet egyik legszebb és legtehetségesebb színésznője, Katharine Hepburn játssza 87 évesen, akinek ez volt az utolsó szerepe, emlékezetkihagyásai miatt több filmben már nem játszhatott. Katharine Hepburn felismeri a filmben, hogy Annette Bening az a lány, akire egész életében vágyott a férfi. Ő az, aki miatt képes lesz teljesen feladni régi életét. A film egyik legmeghatóbb jelenete, amikor Katharine Hepburn zongorajátékát hallgatja a nő és a férfi, filmtörténeti pillanat, a legendás színésznő utolsó percei a mozivásznon. Ennio Morricone zenéje az egész film során a néző lelkéig hatol, a szerelem szólamai a mester legjobb munkái közé tartoznak.

A filmben mindezeken túl ­Annette Bening játéka a legemlékezetesebb. A színésznő nemcsak színészként brillírozik a szerepben, hanem emberként is jelen van, érezzük energiáit, ez az ő története, úgy a mozivásznon, mint az életben is. Annette Bening ebben a filmben úgy néz a férfira és Katharine Hepburnre, ami egyrészt leírhatatlan, másrészt taníthatatlan. Az ő nézése miatt kell újra és újra megnéznünk ezt a filmet. Másrészt egy nagyon fontos tanulsággal is szolgál a filmtörténet talán legkevésbé giccses romantikus története. A nő ugyanis az elejétől a végéig nem mond semmit. Semmi konkrétumot. Temérdek dologról beszélnek, de a szerelemről nem. Ez a nő szeret. Igazán szeret, mélyen, szenvedélyesen, szavak nélkül, örökkön-örökké.

A film egy rövid, angol nyelvű előzetese itt megtekinthető.