Így hát a hatvanas-hetvenes évek beatkorszakának, Jack Kerouac, Allen Ginsberg, Norman Mailer, Lawrence Ferlinghetti, Jim Morrison és társaik munkáinak sem híve, sem apologétája nem lett, utánzásukra kivált nem vállalkozott. Műveiket és életvitelüket importtermékként inkább elutasította. Tény, hogy a magyar urbánus fiatalság a beatzenéért és költészetért annak kétségtelen értékei miatt lelkesedett. Csakhogy Csengey hamar rájött: a befogadásban jórészt a (fél)diktatúra elutasítása rejlik. Voltak-lettek hasonlóságok, mert a beat és a hippimozgalom szabadságvágyat sugallt, de egy idegen, kevéssé ismert közeg üzeneteként hatott.
Ehhez képest
Csengey a saját generációja és az ifjabbak közös felelősségét hangsúlyozta, szemben az individuális életvitellel és a pótcselekvéssel.
Egy közös borozás során azt mondta: „A zene nem vált meg, legföljebb hozzásegít. Éppúgy, mint Bach egyházi muzsikája.” Egyik tanulmányában hosszan boncolgatta Bereményi Géza és Cseh Tamás dalait, végül barátságuk a Frontátvonulás című, énekekből és prózai szövegrészekből álló drámában öltött testet. Azon volt, hogy a nagy generációnak nevezett nemzedék találjon rá a saját önazonosságára.
Főképp a mintaadó értelmiség dilemmáival foglalkozott: a népi-urbánus ellentétekkel, a cigánykérdéssel, az antiszemitizmussal meg a vidék-Magyarország keserveivel. Később a pártalapítók vitáinak kezdeményezőjévé és részesévé vált. A rendszerváltozás és a demokratikus átmenet hőse volt, a legcsekélyebb heroizmus nélkül. Közülünk valónak éreztük, olyasvalakinek, aki kellő tehetséggel és elszánással mi magunk lehetnénk.
Írt és beszélt a magyar múltról, a jövő céljairól, a sajtó felelősségéről, a hatalomátmentésről meg a szellemi elit teendőiről. A Gyertyafénykeringő című novelláskötetének egyik legerősebb mondata így szól: „A fiatal sas repülni tanuljon, ne segédmotort vezetni!”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!