Az idő a kérdést hosszú időre eldöntötte. A szegénység megmaradt, a szabadság látszata úgy-ahogy, a szereteté semennyire. A megalvadt államszocialista struktúrák a gyökeres fordulatot két évtizedig akadályozták, különböző álarcokban, hathatós külföldi segítséggel. A jelenséget Csengey jó barátai és harcostársai, Csurka István és Lezsák Sándor számtalanszor elemezték, de alig néhányan hallgattak rájuk.
A költő tán legnagyobb politikai tette a Magyar Demokrata Fórum válságakor, a mozgalom vagy párt (ál)kérdésre adott válasza volt: mozgalom és párt. Így sikerült a döntő pillanatban megakadályoznia az MDF kettészakadását, majd szükségszerű fölmorzsolódását. Másik elhíresült mondata 1989-ben a tévé székháza előtti nagygyűlésen vált közismertté: „Európába, de mindahányan!”
Váteszi kívánság.
Harminc éve tartunk Európába, de a kontinens számos politikusa a törekvésről nemhogy tudomást sem hajlandó venni, inkább akadályozza, méghozzá nemtelen eszközökkel. Csengey Dénes ettől félt, s ezért buzdította az egész országot, hitükre, pártállásukra való tekintet nélkül.
Temetésekor, épp harminc éve Csurka István búcsúztatta. „Kedves delfinünk” megszólítása a költőt úgy jelenítette meg, ahogyan élt: a habokból kiemelkedve, szépen és szeretetreméltóan, látványként is meggyőzően. Egyszerre volt klasszikus jelenség és kortársunk, hol petőfis hevülettel, hol Vörösmartyra hajazó bölcs belátással. Utóbbinak ajánlott verse, a Vörösmarty költő lázbeteg éneke Csengey Dénes valóságos arc poeticája: „Ez a föld, melyen annyiszor / ez a föld, melyen századszor is futunk / ez a föld minket nem tűr el. / Menekül alólunk, lásd édes Jézusunk! / Ez a föld minket csak dobál / és leráz és összeráz, nagyon terhére vagyunk. / Legjobbjaink rég elhulltanak. / Holnaputánra magunktól elfogyunk. / Megállj csak, mit motyogsz, öreg bolond? / A sírban, hol nemzet süllyed el / Új kedvvel új ifjúság tolong / És bölcsőnek díszíti fel.”
Fotó: MTI/Pintér Márta
Csengeyről számtalanszor leírták: „plebejus nemzeti demokrata”. Íróként, költőként, esszéistaként, magyar értelmiségiként is annak tartotta magát. Viszonya a hatalomhoz – mindenféléhez – kritikus valóságismeretét meg a saját erkölcsi-politikai dilemmáit tükrözte, anélkül, hogy valaha is megalkudott volna. Antik görög filozófusokéra meg a ’48-as márciusi ifjakéra emlékeztető arcéle, orgánuma, egyenes mondatai jelenséggé formálták, egy olyan korszakban, melyet áthatott a rejtőzködés és a szemérmetlen köpönyegforgatás. Nem csak kortársai közül rítt ki. Minden korosztály hírese és hírhedtje lett, anélkül, hogy akarta volna. Szakálla, kopott, jellegzetesen félvállra vetett kabátja, külsőségek iránti érzéketlensége már-már garabonciásra hajazott. Mégis: szavának súlya volt, öregek, középkorúak, fiatalok közt egyaránt. Félbemaradt, valahogy mégis teljes életműve legtöbbször saját nemzedékével foglalkozott. Prózai művei, versei, drámái, szociológiai ihletésű tanulmányai, kivált a Gyertyafénykeringő, regénye, a Találkozások az angyallal és A kétségbeesés méltósága csupa tűpontos látlelet a magyar és közép-európai valóságról s annak mélységes átéléséről.
