Késő este vagy épp kora hajnal van, egy bárban vagyunk. A munka utáni lazulás után egy csapat fickó éppen azon tanakodik, hogy taxival vagy busszal menjenek haza, amikor egy törékeny, csinos nőre lesznek figyelmesek. A nő alig bírja magát megtartani az óriási kanapén anélkül, hogy le ne csússzon róla, tekintetéből, mozdulataiból pedig lerí, hogy erősen alkoholos állapotban van. A bárpultnál beszélgető férfiak először viccelődnek a részeg nőn, majd egyikük odamegy hozzá, és merő kedvességből felajánlja, hogy hazaviszi taxival, nehogy baja essen. Útközben aztán a férfi kitalálja, hogy mégis inkább hozzá menjenek fel, ahol aztán tovább itatja a magatehetetlennek tűnő lányt, majd rámozdul. „Mit csinálsz?” – kérdezi erőtlenül Cassie a férfit, aki csak nem áll le, a bugyi lehúzása után viszont hirtelen a „mit csinálsz?” már nagyon határozott hangon hangzik el. A fickó rémülten veszi tudomásul, hogy partnere színjózan, és nagyon is tisztában van azzal, mi történik vele.
Az Ígéretes fiatal nő provokatív mozi, a beleegyezés fontosságát járja körül, valamint azt, hogy mivel is jár az, ha nem történik meg.
Az úgynevezett rape and revenge (nemi erőszak és bosszú) filmek története nagy múltra tekint vissza. Ezekben a nem ritkán B kategóriás filmekben sokszor patakokban folyik a vér, kultdarab lett például az Akit félszeműnek hívnak (1973), a Köpök a sírodra (1978) vagy a Ms. 45 (1981). Tarantino a Kill Bill-lel (2003) nyíltan merített az ázsiai bosszúfilmekből, de a Jennifer Lopez főszereplésével készült Most már elég (2002) gyökerei is itt keresendők. Coralie Fargeat 2018-as Bosszúja már eggyel közelebb lép a műfaj feminista újraértelmezéséhez, Emerald Fennell író-rendező azonban teljesen kiforgatja magából a zsánert. Az Ígéretes fiatal nőben nemhogy nem látjuk, de el sem hangzik a nemi erőszak kifejezés, mi több, nem is a főszereplővel történt meg az erőszak, ráadásul főhőse nem folyamodik semmilyen fizikai durvasághoz, csupán szembesíti az erőszaktevőket és az erőszak felett szemet hunyó társaikat saját magukkal.
A harminc körüli Cassie (a csodálatos Carey Mulligan) nappal egy kávézóban dolgozik, éjjelente pedig önmagát részegnek tettetve, egyfajta magányos igazságosztóként leckézteti meg a helyzetet kihasználó férfiakat. Mindezt azért teszi, mert az egyetemen megerőszakolták a legjobb barátnőjét, Ninát, aki nem sokkal később öngyilkos lett, a tettest pedig felmentették. A barátnője elvesztését Cassie nem tudja feldolgozni és továbblépni: tinédzserként öltözködik, csupa rózsaszínbe, orvosi tanulmányait feladva kávét szolgál fel, a szüleinél lakik és nincsenek barátai. Cassie ráadásul nem bunkó macsókat vagy a sötétben ólálkodó, börtöntöltelék erőszaktevőket leckéztet, ezek az esetek olyan emberekkel történnek, akik szimpatikusak és a való életben is kedvelnénk őket. Fennell szándékosan játszik rá erre: olyan színészeket választott ragadozószerepekre, akikre kedves, vicces karaktereik miatt emlékszünk, ezért igazán kellemetlen helyzetbe kerülünk, amikor szembesülünk saját előítéleteinkkel. A világ viszont egyáltalán nem fekete vagy fehér: a jófiúk is gondolhatják úgy a társadalom nagy részének vélekedésével egyetértésben, hogy ha egy nő már annyira részeg, hogy nincs magánál, akkor bármit lehet vele tenni, és ezzel ráadásul szerintük nem követnek el semmi rosszat. Ők csak szórakoztak, a nő pedig később nevetség tárgya lesz és szégyenkezhet – ahelyett, hogy feljelentést tenne a rendőrségen.
