Tarsolykincsek a Rákóczi-szabadságharctól II. Rákóczi Ferenc újratemetéséig

A kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum és Máday Norbert kecskeméti magángyűjtő kollekciójából tár egy reprezentatív válogatást látogatók elé. A kiállítás mintegy negyven tarsolyt mutat be a XVIII–XX. századból, amelyet előzményként egy honfoglaláskori tarsoly egészít ki. A korabeli használatot eredeti festmények és grafikák illusztrálják majd. Hasonló kiállítás Magyarországon még nem volt, a tárlat erre a sajátosan magyar egyenruha-kiegészítőre irányítja rá a figyelmet, amelynek hungarikummá nyilvánítását nemrégen kezdeményezték.

Pettkó-Szandtner Tibor gyásszertartása Forrás: magyarhuszar.hu

A mindenkori huszárszablyához köthető tarsolyt először a XVII. század elején említik, később a Magyar Királyi Testőrség és a vármegyei rendfenntartó alakulatok is használták. A szatmári béke után (1711) számos huszártiszt hagyta el hazáját és terjesztette el a huszár fegyvernemet először Európában, majd később a világban, és ezzel az ikonikus huszártarsolyt is bevezették külföldön.

Pettkó-Szandtner Tibor (1866–1961) egykori huszártiszt, a magyar lótenyésztés bábolnai apostola csaknem 150 darab tarsolyt gyűjtött össze a világ számos országából, amelyet a II. világháború után még svédországi, majd egyiptomi emigrációjába is magával vitt. Példátlan gyűjteménye 1982-egy müncheni aukción került kalapács alá, darabjai szétszóródtak a világban. Máday Norbert gyűjtő azonban az elmúlt évtizedekben ennek a páratlan gyűjteménynek több darabját is megvásárolta és visszahozta Magyarországra. A kiállítás címével is Pettkó-Szandtner Tiborra emlékezünk, aki kincsként tekintett, gondolt az általa összegyűjtött tarsolyokra.

Pettkó-Szandtner Tibor
Fotó: Pettkoiskola.sulinet.hu

A tarsoly szó hallatán legtöbbünknek a honfoglaló férfiviselet nélkülözhetetlen kelléke jut eszünkbe és a legendás huszár fegyvernem pompás felszerelési tárgya. A X. századi változat fedelét, egyetlen nagyobb – többnyire részben aranyozott ezüst – tarsolylemezzel vagy kisebb fémveretekkel díszítették, de a legtöbb esetben csak bőrborítással ékesítették. A tarsolyban többnyire a kovát, taplót, valamint a csiholóvasat tartották, esetlegesen más apróságokkal egyetemben.

A honfoglaláskori harcos övéről, egy mellékszíjról lógott le a tarsoly, ezen kívül még különböző fegyverek és felszerelési tárgyak. A vezető réteg sírjaiból előkerülő tarsolylemezek igazi műremekek és itt a relatív nagyobb felület tág teret adott az ötvösöknek, hogy bemutassák a honfoglaláskori művészet legsajátosabb díszítőelemeit, az egész, valamint az egymást csigavonalban keresztező fél palmettákat.

A mindenkori huszárszablyához köthető tarsoly említése először a XVII. század elején bukkant fel a hagyatéki leltárakban. A XVII. század második felében már számos esetben találkozunk a szablyatarsolyok részletes leírásával is. 1665-ben Bónis Ferenc szederjes bársonnyal borított, portai aranyos, ezüstös kardjához, melynek felkötője zöld selyem majc volt, arany és ezüst skófiummal igen gazdagon kivarrott skarlát színű szablyatarsolyt viselt.

A Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) időszaka egyaránt különleges fegyver, valamint viselettörténeti szempontból is. Egy olyan fegyvertörténeti korszakot zárt ugyanis le, amely valamikor a XV. század második felében kezdődött és egyértelműen összefonódott a huszárság történetével. Ebben az időszakban a magyar harci dísz jelképévé a „csákós süveg” vált.

A többnyire nemesfémből készült – madárszárnyat utánzó – forgóba tűzték a madártollakat, melyekből legelőkelőbb a fekete színű kócsagtoll volt. A mentéhez viselt állati prém szintén rangjelző, a nyesttől egészen a legegyszerűbb rókamálig. Különösen egzotikus – a bal vállon átvetett – kacagány, vagyis a „hátibőr” viselése. A legalacsonyabb rangú kuruc tiszteknek is kijárt a farkasbőr, a magasabb rangúaknak párducbőr dukált, de legelőkelőbbnek igazából a tigrisbőr számított. A kuruc tiszti tarsoly teljes leírását adja Duló Ádámnak – Rákóczi fejedelem egyik ismert ezredesének –1704. március 6-án Sréter Jánoshoz intézett levele, amelyben kéri őt, hogy csináltasson neki vörös karmazsinból – gyolcs béléssel – egy tarsolyt. A födele karmazsin színű posztóból készüljön, aranyzsinórozással, a hátulján pedig levéltartó is legyen. Különösen figyelemreméltó az utóbbi meghagyás, mert jól mutatja, hogy a kuruc tisztek tarsolyaikra levéltáskát is varrattak. Ebben vitték magukkal leveleiket és egyéb irataikat, sőt még kis formátumban kiadott kalendáriumot vagy könyvet is tarthattak benne. Az előbbiről megemlékezik Pesty György kuruc hadnagy, a fejedelmi biztosnak 1705-ben írott levelében. A kuruckorban a tarsoly és a lódingnak nevezett töltéstartó színe, valamint díszítése általában megegyezett, mivel anyaguk és díszítésük is hasonló volt. Rozsnyón 1703-ban egy tarsolyt és egy lódingot 2 forint 40 dénárért, egy tarsolyt magában 1 forint 84 dénárért, sőt közönségesebbet 60 dénárért is lehetett kapni. Az 1706-os rimaszombati árszabás szerint az ezüst fonállal kivarrott és posztóval borított kész lódingért, valamint tarsolyért 12 forintot kérhettek a lódingkészítők, ha pedig a megrendelő maga adott hozzá arany- és ezüstfonalat, valamint posztót, akkor azonban csupán csak 5 forintot.

Az állandó hadsereg (1715) megalakulása utáni huszárezredeknél többnyire vörös színű tarsolyok fordultak elő, legtöbbször az uralkodó, ritkábban az ezredtulajdonos névbetűivel, valamint hímzéssel ékesítve. Az 1760-ban Mária Terézia királynő által alapított Magyar Nemesi Testőrség egyenruhája a huszárviselet reprezentatív változata, a magyar főnemesi-fejedelmi kiegészítőkkel bőségesen ellátva.

Ez utóbbi legszemléletesebb viseleti tárgya kétség kívül a tigrisbőrből készült kacagány volt. Az ezüst gombokkal, varrásokkal, rojtokkal, sőt sújtással díszített testőr viselet egyik fontos tartozéka volt a tarsoly is, a sugaras díszítésű ezüstveretes szablyával egyetemben. Az előbbi fedőlapja zöld posztó borítású szattyánbőr volt, melynek közepén hadi trófea, felette a császári sas, melynek mellén a koronás magyar címer látható. Az előbbi kompozíciót gazdag – ezüst – fémszálas hímzés keretezi.

A tarsoly nemcsak a huszároknál és a testőröknél, hanem a vármegyei rendfenntartó alakulatoknál is használatban volt. A magyar nemesi felkelés, valamint a főispán és az alispán kíséretének a tagjai általában a vármegyék címereivel vagy azok névbetűivel díszített változatot viseltek. Különösen részletgazdagok a világi és egyházi főméltóságok reprezentatív kíséretének a tarsolyai. Igen különlegesek a temetésekre készült tarsolyok. Fontos eseményekre is készültek tarsolyok, ezek közül legfontosabb a királykoronázás volt. A XIX. század első felének legismertebb képviselői a huszártiszti tarsolyok, amelyek az egyenruhától eltérően többnyire minden ezred számára azonos kivitelben készültek. A skarlátvörös posztóval borított piros szattyánbőr tarsoly, fedőlapján az uralkodói névjellel, felette a császári koronával, melyet gazdag arany- és ezüsthímzés keretez, tölgy- és babérkoszorúval. A tarsoly tetején lévő három rézkarikába egykor a hordszíjakat csatolták, így a tarsoly combközépig, sőt időnként térdig ért, de ritkább esetekben az alsó széle csaknem a boka vonaláig lelógott. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt a tarsoly fedőlapja komolyan módosult, hiszen az uralkodói névbetű és a császári korona helyett megjelent a koronás magyar címer. Jelen kiállításon mindkét típus számos pompás változatával találkozhatunk, akárcsak a sokszínű vármegyei tarsolyokkal. Igen különleges műtárgya jelen bemutatónak a Rákóczi-hamvak 1906-os hazaszállításakor, a budapesti és más vidéki helyszíneken (Kassa, Késmárk), a halottas kocsikat kísérő díszbandérium egyik tagjának Rákóczi-címeres tarsolya. Ez utóbbit és a történelmi huszárviseletet hűen tükröző egyenruhájukat a neves fegyver- és viselettörténész, Szendrei János tervezte.

Máday Norbert mûgyûjtõ, a kiállításmegnyitóm

A szatmári béke után (1711) számos huszártiszt hagyta el hazáját és terjesztette el a huszár fegyvernemet először Európában, majd később a világban. Természetesen az ikonikus huszártarsolyt is bevezették külföldön és legalábbis katonai vonalon hosszabb életű volt, mint hazánkban. Európában először Franciaországban és Poroszországban alkalmazták rendkívül sikeresen a XVIII. században az emigráns huszárokat. Igen korán bevezették a huszár fegyvernemet Oroszországban és Svédországban is, majd Hollandiában, Nagy-Britanniában, Bajorországban. Természetesen mindenhol megtaláljuk a felszerelésük között a díszes huszártarsolyt is.

Pettkó-Szandtner Tibor gyászszertartása
Fotó: Magyarhuszár.hu

Hazánkban Pettkó-Szandtner Tibor gyűjteménye 1982-ben, a német Jan K. Kube műkereskedő egyik müncheni aukcióján került kalapács alá. Az előbbi árverés első tétele egy 1900 körül, Egyiptomban készített gárdatiszti tarsoly volt. Így a Pettkó-gyűjtemény szétszóródott ugyan a világban, de számos darabja jelen kiállításon mégis látható, immár szerencsésen a Máday-gyűjtemény reprezentatív anyagában. Amint látjuk, nemcsak a könyveknek, de a tarsolyoknak is megvan a maguk sorsa, és ez nem más, mint az, hogy jelen kiállítás segítségével a magyar huszárság hírnevét öregbítsék.

Fotó: MTI/Balogh Zoltán