A mindenkori huszárszablyához köthető tarsolyt először a XVII. század elején említik, később a Magyar Királyi Testőrség és a vármegyei rendfenntartó alakulatok is használták. A szatmári béke után (1711) számos huszártiszt hagyta el hazáját és terjesztette el a huszár fegyvernemet először Európában, majd később a világban, és ezzel az ikonikus huszártarsolyt is bevezették külföldön.
Pettkó-Szandtner Tibor (1866–1961) egykori huszártiszt, a magyar lótenyésztés bábolnai apostola csaknem 150 darab tarsolyt gyűjtött össze a világ számos országából, amelyet a II. világháború után még svédországi, majd egyiptomi emigrációjába is magával vitt. Példátlan gyűjteménye 1982-egy müncheni aukción került kalapács alá, darabjai szétszóródtak a világban. Máday Norbert gyűjtő azonban az elmúlt évtizedekben ennek a páratlan gyűjteménynek több darabját is megvásárolta és visszahozta Magyarországra. A kiállítás címével is Pettkó-Szandtner Tiborra emlékezünk, aki kincsként tekintett, gondolt az általa összegyűjtött tarsolyokra.
Fotó: Pettkoiskola.sulinet.hu
A tarsoly szó hallatán legtöbbünknek a honfoglaló férfiviselet nélkülözhetetlen kelléke jut eszünkbe és a legendás huszár fegyvernem pompás felszerelési tárgya. A X. századi változat fedelét, egyetlen nagyobb – többnyire részben aranyozott ezüst – tarsolylemezzel vagy kisebb fémveretekkel díszítették, de a legtöbb esetben csak bőrborítással ékesítették. A tarsolyban többnyire a kovát, taplót, valamint a csiholóvasat tartották, esetlegesen más apróságokkal egyetemben.
A honfoglaláskori harcos övéről, egy mellékszíjról lógott le a tarsoly, ezen kívül még különböző fegyverek és felszerelési tárgyak. A vezető réteg sírjaiból előkerülő tarsolylemezek igazi műremekek és itt a relatív nagyobb felület tág teret adott az ötvösöknek, hogy bemutassák a honfoglaláskori művészet legsajátosabb díszítőelemeit, az egész, valamint az egymást csigavonalban keresztező fél palmettákat.
A mindenkori huszárszablyához köthető tarsoly említése először a XVII. század elején bukkant fel a hagyatéki leltárakban. A XVII. század második felében már számos esetben találkozunk a szablyatarsolyok részletes leírásával is. 1665-ben Bónis Ferenc szederjes bársonnyal borított, portai aranyos, ezüstös kardjához, melynek felkötője zöld selyem majc volt, arany és ezüst skófiummal igen gazdagon kivarrott skarlát színű szablyatarsolyt viselt.
A Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) időszaka egyaránt különleges fegyver, valamint viselettörténeti szempontból is. Egy olyan fegyvertörténeti korszakot zárt ugyanis le, amely valamikor a XV. század második felében kezdődött és egyértelműen összefonódott a huszárság történetével. Ebben az időszakban a magyar harci dísz jelképévé a „csákós süveg” vált.
A többnyire nemesfémből készült – madárszárnyat utánzó – forgóba tűzték a madártollakat, melyekből legelőkelőbb a fekete színű kócsagtoll volt. A mentéhez viselt állati prém szintén rangjelző, a nyesttől egészen a legegyszerűbb rókamálig. Különösen egzotikus – a bal vállon átvetett – kacagány, vagyis a „hátibőr” viselése. A legalacsonyabb rangú kuruc tiszteknek is kijárt a farkasbőr, a magasabb rangúaknak párducbőr dukált, de legelőkelőbbnek igazából a tigrisbőr számított. A kuruc tiszti tarsoly teljes leírását adja Duló Ádámnak – Rákóczi fejedelem egyik ismert ezredesének –1704. március 6-án Sréter Jánoshoz intézett levele, amelyben kéri őt, hogy csináltasson neki vörös karmazsinból – gyolcs béléssel – egy tarsolyt. A födele karmazsin színű posztóból készüljön, aranyzsinórozással, a hátulján pedig levéltartó is legyen. Különösen figyelemreméltó az utóbbi meghagyás, mert jól mutatja, hogy a kuruc tisztek tarsolyaikra levéltáskát is varrattak. Ebben vitték magukkal leveleiket és egyéb irataikat, sőt még kis formátumban kiadott kalendáriumot vagy könyvet is tarthattak benne. Az előbbiről megemlékezik Pesty György kuruc hadnagy, a fejedelmi biztosnak 1705-ben írott levelében. A kuruckorban a tarsoly és a lódingnak nevezett töltéstartó színe, valamint díszítése általában megegyezett, mivel anyaguk és díszítésük is hasonló volt. Rozsnyón 1703-ban egy tarsolyt és egy lódingot 2 forint 40 dénárért, egy tarsolyt magában 1 forint 84 dénárért, sőt közönségesebbet 60 dénárért is lehetett kapni. Az 1706-os rimaszombati árszabás szerint az ezüst fonállal kivarrott és posztóval borított kész lódingért, valamint tarsolyért 12 forintot kérhettek a lódingkészítők, ha pedig a megrendelő maga adott hozzá arany- és ezüstfonalat, valamint posztót, akkor azonban csupán csak 5 forintot.
Az állandó hadsereg (1715) megalakulása utáni huszárezredeknél többnyire vörös színű tarsolyok fordultak elő, legtöbbször az uralkodó, ritkábban az ezredtulajdonos névbetűivel, valamint hímzéssel ékesítve. Az 1760-ban Mária Terézia királynő által alapított Magyar Nemesi Testőrség egyenruhája a huszárviselet reprezentatív változata, a magyar főnemesi-fejedelmi kiegészítőkkel bőségesen ellátva.
