Kevés olyan következetes zenekarral találkozni manapság, mint a norvég Wardruna. A régi skáldok, észak bárdjai, énekmondói hagyományát éltetve és élve továbbvivő együttest Einar Selvik alapította 2003-ban (zenei pályafutása egyébként a Gorgoroth nevű black metal együttesben kezdődött, Tolkien kedvelői nyilván tudják, honnét a zenekarnév), azóta négy albumot jelentettek meg egy izgalmas, történelmi és kultúrkorszakokat összekötő kísérlet jegyében: a többféle rúnaírás közül a legősibb, az úgynevezett idősebb futhark rúnajeleit muzsikálják-dalolják el. Egy rúnajel, akárcsak a mi rovásjeleink, nem egyszerűen beszédhangok jelölésére szolgál, hanem külön egyéniséggel, történettel, égi és földi jelentéssel bír, vagyis már egyetlen jelet is használhatunk sokféle szakrális-mágikus tevékenységre, gyógyítástól a jóslásig.
A Wardruna ötödik albuma a Kvitravn, vagyis Fehér holló címet viseli, és mindazt hallhatjuk rajta, amiért szeretjük őket: autentikus ütősöket és csörgő-börgőket csontból, bőrből, kecskekörömből (a sámándob sem hiányozhat természetesen), kecske- és marhaszarvból készült kürtöt vagy a végtelen sok változatban létező, de eredetileg leginkább bronzból öntött, s olykor kétméteres hosszúságot is elérő lur nevű kürtöt, a legkülönbözőbb pengetős-vonós instrumentumokat, mint amilyen a varázsos hangú hardingfele, a nálunk fidula néven ismert ősi hangszer rokona – sok népnél megtaláljuk valamilyen változatban, a finneknél például jouhikko néven ismerik. A jellegzetes Wardruna-hangzás elengedhetetlen eleme a gyönyörűen kidolgozott, többszólamú kórusének is, az együttes öt énekes tagjához a Kvitravnon csatlakozott a Kirsten Marie Bråten Berg, a norvég népi éneklés és hagyományőrzés doyenje által vezetett kis kórus is. De ami ezeknél a régi-új, neofolk s hasonló jelzőkkel illetett muzsikáknál a leglényegesebb: az egész atmoszférája, hangulata, ami szinte azonnal megfogja – ha megfogja – a hallgatót, s akkor aztán nem könnyen ereszti.
Elrévülő, ábrándozó, meditatív világ ez; ha az ember nem akar különösebben belemélyedni, úgy is használható háttérzenének, viszont ha egy kicsit is belegondol-beleérez, nyomban beszippantja az a bizonyos Észak-fok, titok, idegenség, lidérces, messze fény. És mindez hamar ismerőssé válik, ha vesszük a bátorságot, hogy magunk is elinduljunk e belső tájakon, a teremtett világ egy aranykor utáni állapotában, mikor a természet ugyan már nem az Édenkert gyöngéd összhangját jelentette az embernek, viszont a vele és a hozzá tartozó, ma többnyire láthatatlan lényekkel való kapcsolat jelek, szimbólumok, énekek és versek segítségével még elő és közvetlen volt. A Wardruna muzsikája egy olyan világot tár föl és tesz a puszta ábrázoláson túl átélhetővé a mában, amikor a létezés még nem hasadozott szét szakágazatokra, mikor még vallás és művészet, gazdaság és kultúra, erkölcs, morál, és napi rutin, bölcselet és praxis egységben létezett, amikor még világosabban volt látható az egész a részből.
