„Nem szállott nagyon magasra, / mindig láthassák a földről, / nem emelkedett az égig, / mindig földközelben maradt. // Az emberek elnevezték, / áldozatot bemutatva, / Szomatu itt velük él lenn, / ő az embernevelő isten” – áll a szamojéd eposz Pusztay János által összeállított szövegének végén Szomatuval kapcsolatban, aki Égfia és Földlánya gyermeke, és miután szülei magára hagyták, Földanya nevelte fel, és a zord északi tájakon átélt rengeteg meseszerű kalandon keresztül és azokat követően végül az ég és föld között közvetítést végző istenné válik, de – és ez igen szomorú végkicsengése a kötetnek – nem igazán tudja legyőzni népe ellenségét, ezért visszavonul; ám a nép – ismerős motívum! – bízik benne, hogy újra eljön: „Szomatu a küzdelembe, / a reménytelen csatába / belefárad, pihenni vágy, / elmegy távoli vidékre, / tenger mögé, nyugalomba, / merül mélységes álomba. / Várja, hogy eljön az idő, / amikor majd visszatérhet, / ebben bíznak az emberek, / reméli Szomatu népe.”
A munkát a szerző a koronavírus második és harmadik hulláma miatt elrendelt karantén alatt végezte (ez már a sokadik eset, amikor a karantén következtében értékes mű születik!). Mint az előszóban írja: „egy távoli nyelvrokon népcsoport, a szamojédok mitológiájának és népköltészetének elemeire épülő műeposzt/eposzkísérletet tart kezében a nyájas olvasó”.
A „műeposz” tehát a népköltészeti elemekből áll össze, de Pusztay János a témával foglalkozó rutinjának köszönhetően jól követhető, erőteljes irodalmi alkotássá formálódik a történet, ráérős kitérőkkel, népmesébe illő fordulatokkal (különösen igaz ez a túlzó, de a túlzást az ábrázolás szolgálatába állító szerkezeti elemekre: hetekig, évekig repülnek, utaznak, küzdenek a hősök stb.), és helyenként egészen magas líraisággal fűszerezett sorokkal – eleve az egésznek a kerete, bevezetője, ami fejezetfőről fejezetfőre visszatér, kimeríti a költészet fogalmát, és Arany János Rege a csodaszarvasról című művét juttatja eszünkbe: „Szállott, keringett az ének, / bóklászott fenn a magasban, / rátalált egy öreg párra, gyermektelen két öregre”, vagy: „Szálldogál, kering az ének, / lepillantva, ím, meglátja, / jeges, szeles pusztaságban / egy kis sátor áll magában, / csak egy sátor roskadatlan, / csak egy sátor nem lakatlan, / hol még mindig lóg a katlan, / hol tűz fölött még függ az üst, / nem tipródik rén körötte, / kutya sincsen, ki csaholna.” De van itt egészen rajzfilmszerűen megírt jelenet is: „Két fehér rén megérkezvén / patáit előre nyújtja, / rohanását fékezi így, / mindent hóval beborítva”, vagy olyan komoly horrortörténet az északi éjszakában megmozduló holtakról, amelyek láttán Hollywood forgatókönyvírói is megnyalnák mind a tíz ujjukat.
Különös és sajátságos világ ez, amelyről – hiába nyelvrokonaink – igen keveset tudunk: a kötet olvasása közben ráérősen feltárul ez az egyszerű, a rénszarvasok uralta élet a fagyban, hidegben; itt mindennek az alapja a rénszarvas („Vándor jött, váratlan vendég, / úgy látom, fiatal ember, / érkezett négy tarka rénen, / nem ismerem őt, se rénjét”), az élet irgalmatlan, aki nem tud vadászni és/vagy harcolni, semmit nem ér, és még ételt sem érdemel, és emberfeletti erővel bíró emberfeletti lények megállás nélkül küzdenek a szintén emberfeletti erővel bíró emberi lényekkel… és soha nincs happy end, ami rendjén is van, végre.
Közben a szerzőnek még arra is van gondja, hogy lábjegyzetek segítségével megvilágítsa és megismertesse ezt az általa jól ismert világot: „a nyers hússal való kínálás a tisztelet, megbecsülés jele”, „valamikor szolga (habi) volt, ereje, képességei révén vált réngazdává (jerv)”, illetve: „Nagy Váj ment először oda, / odalépett a réngazda, / vasbotját a földbe szúrta / a szánnak két talpa közé”, majd a magyarázat lábjegyzetben: „ez a lánykérés kifejezése”.
„A Szomatu eposzi kísérlet, írja Pusztay János a bevezetőben. Minden (elsősorban északi) szamojéd nép folklórjából tartalmaz motívumokat” – óriási szolgálatot tett tehát a szerző, amikor a lassan pusztuló, a veszélyeztetett nyelvek közé tartozó szamojéd nyelveken született szövegeket egységes egésszé gyúrta, és megmentette az utókor számára.
Pusztay János: Szomatu. Szamojéd eposz. Nap Kiadó, Budapest, 2021.
(A borítóképen Pusztay János nyelvész, egyetemi tanár portréja. Forrás: Tinta blog)
