Trilógiává nőtte ki magát a Beatinterjúk

Megjelent a Beatinterjúk III., ami ékes bizonyítéka annak, hogy a hatvanas évek hazai zenéjének témája jóformán kimeríthetetlen kincsestára a meghökkentő és humoros történeteknek, amelyek nem utolsósorban a kádári–aczéli művelődés- és kultúrpolitika elemzéséhez is adalékul szolgálnak. A kötet szerzője, Bálint Csaba – aki nem mellesleg a Magyar Rockhírességek Csarnoka vezetője – már sok-sok éve veti bele magát fáradhatatlanul a zenészek utáni nyomozásba, és a Beatinterjúk trilógiává duzzadó történetfolyama is azt támasztja alá, hogy tevékenységét siker koronázza. A sztorik csak úgy hömpölyögnek a könyvben, miközben egyre mélyebbre ássuk magunkat a hazai rocktörténetben.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Ennek a könyvnek, ahogy az előző két „testvérének” is, az a legfőbb erénye, hogy olyan adatokat tár az érdeklődők elé, amelyeket máshonnan teljességgel lehetetlen megtudni. Kutathat az emberfia levéltárakban élethosszig, de a könnyűzenei élet képviselőinek egyéni sorsa a történeti értékű iratokból aligha rekonstruálható teljeskörűen. Igaz, a levéltárakban lévő dokumentumokban olyan témákról esik szó a zenészekkel kapcsolatban, amelyekről ők maguk sem tudtak, és ma sem biztos, hogy tudnak (ezalól talán az állambiztonsági iratok a kivételek, mert azokban előszeretettel vájkáltak a populáris zenei szcéna egyes tagjai közötti kapcsolatrendszerében), emiatt azokról interjúkban sem tudnak beszélni. Ezért különösen érdemes ezt a három könyvet lapozni a történelem iránt érdeklődőknek is, hiszen amit nem árulnak el az iratok és a belőlük készült könyvek, azt megteszik helyettük a zenészek, de ez fordítva is igaz, amit a zenészek nem mesélnek el, azt megtudhatjuk az eredeti dokumentumokból. Így a két forrásanyag kiegészíti egymást, és ettől kapunk még konkrétabb képet a kádári kor könnyűzenei életéről. A kutatók tudhatják, az olvasók legfeljebb sejthetik, hogy milyen hosszú ideig tarthatott a széles nyilvánosság előtt mára már sokszor ismeretlen korabeli zenésztársak felkutatása, hiszen ők éppen azok a muzsikusok, akik a zsenik és a sztárok talán legizgalmasabb pillanatainál, a kezdeti lépéseinél voltak ott. (Az is megérne egy misét, hogy miután létrejött a kapcsolat zenész és interjúvoló között, milyen eszközökkel tudta szóra bírni ezeket a beat hőskorából származó, és sok esetben ott is maradó zenészeket.)

Ez a kötet annyiban különbözik az első kettőtől, hogy a felületes szemlélődőnek úgy tűnhet, némiképp lazább szálak kötik össze a szereplőket, bár itt is körvonalazódik egyfajta kohézió bizonyos személyek és együttesek mentén. Már az is érdekes rejtvény lehet az olvasónak, hogy megpróbálja kitalálni, merre kanyarodik tovább a sztorik fonala, az pedig már a vájt fülűek számára is kihívás, hogy az eddig közszájon forgó, immáron legendákká érett rocktörténeteket színező vagy éppen azokat részben módosító információkat a megfelelő polcra helyezzék. Ha azonban mélyebbre ássuk magunkat az olvasmányainkba, akkor láthatjuk, hogy az összesen tizenkilenc mélyinterjúból mégiscsak kirajzolódik egyfajta kapcsolati háló. Az első három interjú a többek között a P. Mobil és a P. Box zeneszerzőjeként és virtuóz szólógitárosaként ismert Bencsik Sándor pályájának legősibb szakaszát tárja fel, igazi csemegeként a rockrajongók számára. A továbbiakban a téma pedig többi között Som Lajos, illetve a Futurama, a Sigma, a beatkorszakbeli Hobo és a Corvina együttesek sorsa körül forog. 

Talán csak a Pollák Jánossal készített interjú lóg ki a sorból, őt ebbe a vonulatba nem lehet besorolni, mert legfőképpen a Nevada, a Scylla (ahol Szűcs Judith is énekelt még nyolcadikos általános iskolában, a visszaemlékezés szerint nem is akárhogyan!), a Flottilla és az Amphora együttesekben játszott. A Nevada arról is nevezetes, hogy ebben a zenekarban jártak össze Radics Bélával próbálni, volt is tizenöt feldolgozásszámuk, de végül a közös fellépésre nem került sor, Béla továbbállt közülük. Külön érdekesség ebben a fejezetben, ahogy a csehszlovákiai gitárvásárlást és annak behozatalát leírja a szerző, illetve azt, ahogyan Radics Bélával a zenekari cucc fejlesztésébe kezdtek. Még az is előfordult, hogy visszhangosító berendezést adtak kölcsön pár napra az Omegának, amikor a Danuvia Művelődési Házban játszottak, s az erről szóló, Benkő László által írt szerződést a könyvben meg is jelentették. Szintén kicsit eltér a felvázolt témafolyamtól a Baranyai Judittal készített interjú. Ő a Strings együttesben énekelt, de végül is némiképp csatlakozik a következő fejezethez, amelyben Ádám Kati szerepel, aki még az Illés előtti időszakban szintén énekelt néhány alkalommal a Szörényi testvérekkel a kőbányai Törekvés Művelődési Házban. Maga a szerző is megemlíti a bevezető bekezdésben, hogy a Beatinterjúk I. kötetének Illés–Strings-fejezetébe is jól illeszkedett volna a Baranyai Judit-interjú az, de akkor még nem jött létre közöttük a beszélgetés. A kutató élete sokszor hoz meglepetéseket, amikor olyan információforrásra bukkan, amire/akire nem is számított, így inkább annak kell örülni, hogy publicitást kaphatott ez az interjú is. Baranyai Judit egyébként jelenleg Sydney-ben él (amelynek közelében a Kék-hegység húzódik, és minő véletlen, már a hatvanas évek közepén énekeltek a Stringsben egy saját nótát Távoli kék hegyek címmel), és szívesen emlékszik vissza a beatkorszakra, amikor megvalósult kicsiben, a zenén keresztül a szabadság, ami nagyban, országosan nem jöhetett létre. A Stringsre annyiban nagy lelki teher is hárult, hogy mivel az Illésből kivált zenekarról volt szó, nagyok voltak a velük szemben támasztott elvárások. A Bercsényi utcai klubban és a Vár Klubban ők is felléptek, ahogy az Egyetemi Színpadon és az Ikarus Művelődési Házban is.

Radics Béla gitáros     Fotó: Rockmúzeum archívuma

A Bencsik-vonalban szereplő interjúk közül a Provoda Józseffel készítettből megtudhatjuk, hogy az angyalarcú gitáros úgy került élete első zenekarába, a Shatmansbe, hogy az előző gitárost be akarták vinni katonának, de ő vallási okokból ellenállt, így laktanya helyett börtönbe vitték „a legvidámabb barakk” pandúrjai. De még mielőtt hűvösre tették volna, beajánlotta maga helyett a zenekarba a vele egyazon kelenföldi Lecke utcai házban lakó Bencsik Sándort gitározni. Mondhatnánk, hogy min múlik egy-egy zenészsors, de ez csak részben igaz, hiszen ha valaki tényleg tehetséges, akkor utat tör magának bármi áron is, így Bencsik is megtalálta volna máshol is a kitörési pontot. Provoda József aztán szülőfalujába, Martonvásárra is magával vitte Bencsik Samut, akivel immáron a Kefír nevű zenekarban nyomták együtt a Shadows-, a Beatles-, a Cream- és a Yardbirds-dalokat. Maga a Kefír elnevezés is a Cream magyarított változata, noha akkoriban a boltokban még alig-alig lehetett kapni kefírt, a magyar krémet. Mivel Martonvásáron kívül az interjú szerint csak egyszer léptek fel, így szétszéledt a társaság, Bencsik Sándor ezek után a Stress, az Universal (ez nem ugyanaz a zenekar, amely többi között Kovács Katit is kísérte), a Sigma és a Beatrice együttesekben játszott, az ezután következő korszak pedig már – ahogy szokták mondani – rocktörténelem. Bencsikről egyebek mellett azt is meg lehet tudni, hogy volt olyan időszaka, amikor meztelen felsőtesttel várta a zenésztársát a lakásán, mert kajakozni járt, és ezzel is meg akarta mutatni, hogy mennyit fejlődtek az izmai. (A testfelépítéséről tudni kell, hogy olyan sovány volt, hogy esélye volt arra, hogy ötven kilogramm alá menjen a súlya, s ezzel megússza a katonaságot. Éppen ezért a sorozás előtt Schuster Lórántot rendszeresen, edzésszerűen a hátára vette, és addig cipelte, amíg le nem fogyott.)

Som Lajoshoz kötődően még több interjú tartozik, ezek közül kiemelhetők a Karda Bea által elmondottak, nemcsak azért, mert a felesége volt mintegy másfél évtizeden keresztül, hanem fény derül arra is, hogy egy első vonalba igyekvő énekesnőnek milyen buktatókkal kellett megbirkóznia pályája során. Szinte sztereotípiaszerűen előkerül már az a megalázó mozzanat, miszerint Erdős Péter őt is felkérte, hogy vokálozzon Csepregi Éva mögött a Neotonban – köztudott, hogy ezzel még az ország egyik legjobb énekesnőjének számító Cserháti Zsuzsát is megkereste, aki Karda Beához hasonlóan természetesen nemet mondott a „nagyszerű” ajánlatra. Noha a szerző nagyon helyesen megjegyzi a könyvben, hogy „ne bulvárkodjunk”, a beszélgetés fő témája mégis mi lehetne más, mint a házaspár közös útja a hazai rockdzsungelben. Ezt nem is lehetett elkerülni, és nyilvánvalóan nagyon sokat hozzátesznek ezek az információk a hazai rocktörténethez. Itt kell megjegyezni, ami az egész könyvre igaz: számos olyan fotóval illusztrálták, amelyek kuriózumszámba mennek, és az ember csak ámul és bámul, hogy milyen érdekes helyzetekben és környezetben tudtak akkoriban fotókat készíteni a zenészekről. Másrészt forrásként is szolgálnak ezek a fotók, mert ezekből is ki lehet indulni egy-egy együttes tagjainak felkutatására. Megtudhatjuk többek között az énekesnőről, hogy indult az Eszperantó Táncdalfesztiválon alig tizenhét évesen 1967-ben, ahol előadta Zalatnay Sarolta Hol jár az eszem? című számát akkora sikerrel, hogy beválogatták az „igazi” Táncdalfesztiválra a nagyok közé. A zsűri akkor még nem tudta, hogy Karda Bea annak a Karda Tibor zongoristának a lánya, akit oly nagyra becsülnek, és aki a Fészek Klubban szórakoztatta a megfáradt színészeket és zenészeket fellépéseik után. 

A könyvben szerepel, hogy az énekesnő nemcsak a Piramissal lépett fel közösen Svájcban és Németországban 1973 és 1975 között, hanem itthon az Echóval, a Nautilusszal, a Pannoniával és a Corvinával (valamint annak elődjével, a Rangersszel) is. Utóbbi gitárosa, Szigeti Ferenc írt is neki egy dalt Hogyha bekopog egy délután címmel, amire a mai napig büszke, és amelynek televíziós felvétele megnézhető a legnagyobb internetes videómegosztón. Külön érdekesség, hogy a Repülj még! című számában Nagy Feró vokálozott. A Som Lajost érintő, legnagyobb részletességgel készült interjúkban megszólalnak továbbá olyan, mára már háttérbe szorult, de a kezdeti idők szempontjából annál érdekesebb figurák, mint Balgha Sándor, aki Som Lajos legelső zenekarában, a Dog-Beatersben játszott vele együtt 1965–1966-ban, illetve Ambrus Zoltán, aki a Recordban és a Neotonban dobolt vele egy zenekarban. Utóbbi elmeséli azt a drámai történetet is – a többi Neoton-tagtól némiképp eltérő módon –, ahogy kikerült a Neotonból, és ahogy végleg letette a dobverőket és polgári foglalkozás (grafikus) után nézett, hogy egyben tartsa a családját. Állítólag nem bánta meg, hogy felhagyott a zenéléssel.

A Futurama-blokkban sem unatkozik az olvasó, mert olyan érdekességeket tudunk meg egyik énekesnőjüktől, Ádám Katitól, hogy Ihász Gábor olyannyira ügyes volt, hogy a kétforintost a cipőjére téve bármikor bele tudta rúgni a saját mellényzsebébe, vagy hogy az akkoriban egyre nagyobb népszerűségre törő beatbandák tagjainak egyikét-másikát az általa előadott eredeti előadó nevén nevezték egymás között. Így lett Zorán Roy Orbison, Koncz Zsuzsa Sandie Shaw, Komár László Elvis Presley, Körmendi János, az Illés dobosa Fats Domino és Szörényi Levente Buddy Holly. A korabeli elnevezésekről egyébként is elidőzik ez a fejezet, így azt is kifejezésre juttatja, hogy az „amatőr együttes” kifejezés akkoriban nemhogy dehonesztáló lett volna, hanem éppen ellenkezőleg, pozitív kicsengése volt, mert ezzel érzékeltették az emberek, hogy nem a korábban megszokott „profi” tánczenéről van szó. Az emberi emlékezet csalfaságára is jó példa a vele készült beszélgetés, mert az énekesnő kiemelte, hogy a Scampolóról, amelynek a Futurama után tagja lett, tévesen maradt meg a közbeszédben az, hogy Presser Gábor is a tagja lett volna rövid ideig. Szerinte a valóság ezzel szemben az, hogy néha lement hozzájuk próbára vagy koncertre zongorázni, de azt is csak azért, mert a zenekonzervatóriumban osztálytársa volt a két Scampolo-tag, Harmath László és a későbbi Omega-tag Mihály Tamás. Hardy Anikó szintén a Futurama énekesnőjeként nyilatkozott Bálint Csabának, többek között elmondta, hogy egyáltalán nem kerestek rosszul a korabeli zenészek, csak éppen az emlékezet a fellépésenkénti százötven forintot kevésnek mutatja, holott nem volt az, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy hatvanas évekbeli átlagfizetés nemigen volt több ezer forintnál. Kissé azon is értetlenkedik, hogy miért indignálódnak a ma már jórészt nyugdíjas egykorvolt zenészek, hogy kevés a nyugdíjuk, mikor volt idő, amikor messze az átlagon felül kerestek. A képet árnyalja, hogy az énekesnő jelenleg Svájcban és Németországban él, így kevéssé lehetnek anyagi gondjai, ami mintha hiteltelenítené ezt a megállapítását. Megemlíti azt is, hogy a Futurama vezetője, Kovács György nagyon szigorú volt, ha valaki késett, kapásból levont a gázsijából tíz forintot. A Futuramával kapcsolatban is sorjáznak a sztorik, de kissé lehúzza a földre az embert, vagy éppen a lényegre tapint – a férjével együtt disszidált – Hardy Anikó a könyvben, amikor azt mondja: „Nekem a beatkorszak egy jó móka volt, mikor vége lett, abbahagytam. És beszélgetve a kollégákkal, milyen életük lett sokaknak, ez így volt jól.”

A Sigma együttes vonalát a Sümegh László-interjú képviseli, de itt rögtön hozzá kell tenni, hogy ennek a zenekarnak a tagja volt Szigeti Ferenc is, aki a Corvinában folytatta, így ennek az írásnak van kötődése a Corvina-vonalhoz is. Ebben a beszélgetésben még olyan valószerűtlen jelenet is kirajzolódik szemeink előtt, hogy a szegény magyarországi fiatalnak a gazdag londoni unokabáty küldött egy csodagitárt, amelynek kiválasztásához nem más adott tanácsot, mint Cliff Richard. Ennek folytán ugyanolyan típusú gitárhoz jutottak, mint a nagy angol példaképük, a Shadows, a hangszert pedig Szigeti Ferenc meg is vásárolta Sümeghtől. A csodatörténetek itt nem érnek véget, mert az interjúban az is elhangzik, hogy a Sigma két héttel hamarabb jutott 1966 őszén az első kislemez lehetőségéhez, mint az Omega, a hanghordozó ugyanakkor csak karácsonyra jelent meg mindössze ezerötszáz példányban, így erősen valószínűsíthető, hogy a két kislemez nagyjából egyszerre került a boltokba. Sümegh László még azt is elárulta, hogy volt öt-hat magyar nyelvű saját számuk, amiket a közönség előszeretettel énekelt velük. Szinte megható olvasni, ahogy arról beszél, hogy ezek a számok még ma is eszébe jutnak, és időnként dúdolgatja is őket. Jó volna tudni, hogy az akkori közönségükből vannak-e így még rajta kívül néhányan, nekem meggyőződésem, hogy igen.

A Hobo együttesről kiderül a kötetből, hogy a Jack London Országúton című könyvében szereplő hobókról kapta a nevét, és azt is megtudjuk, hogy titokban éjjelente ragasztották ki a koncertjeikről szóló plakátokat, amit a rendőrök észrevettek és megtiltották nekik, de nem lett különösebb következménye, amit Ollé Béla gitárosuk azzal magyarázott, hogy a hatóság nem vette őket komolyan, mert még fiatalkorúak voltak, és azt is látták, hogy nem ellenzéki politikai lázítást végeztek, így diákcsínynek tekintették a dolgot. Ami a szomorú ebben az ügyben, az viszont az, hogy mégis a szabadság teljes hiányára világít rá, arra, hogy nemhogy nem lehetett híreket szabadon terjeszteni a koncertekről – mivel a plakáthelyek egyedül a Magyar Hirdető Vállalat fennhatósága alá tartoztak –, de még magukat sem menedzselhették ilyetén módon a zenekarok. Érdekességként aztán előkerül, hogy Balatonszemesen még zenekarvezetői továbbképzéseket is tartottak 1965-ben, illetve később Budapesten is, amely alkalmakon a nyilatkozó Ollé Béla nem észlelt politikai agitációt. Történészszemmel nézve ezt a mozzanatot viszont meg kell állapítani, hogy lehet, hogy nem volt direkt politikai agymosás ezeken a tanfolyamokon, de az lényegében biztosra vehető, hogy belügyi megfigyelésük zajlott ezeken a helyeken. A Hobo együttesről nyilatkozott még Szentgyörgyi András dobos is, de szívszorító olvasni a kötetben, hogy eredendően túlnyomórészt angolul készült az interjú, mivel azt már jobban bírja, mint a magyart. Egyúttal az is elgondolkodtató, hogy a magyar ételek ízét nagyon hiányolja, úgy látszik, még a globalizmus sem tudja áthidalni ezt a problémát. Az interjú végén ki is jelenti, hogy aki egyszer végleg elhagyja hazáját, az már soha többé nincs otthon sehol.

Az Éden bár 1974-ben     Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

A kötetnek érdekes színfoltjai a női megszólalók, jut belőle a Corvináról szóló interjúfolyamban is a zenészcsaládból származó Nagy Judit személyében. Ő még az elődzenekarban, a Rangersben énekelt, ahová úgy került be, hogy egy másik zenekar megkérte, hogy lépjen fel velük a MOM Művelődési Házban, de a koncert végére a vidékről odaérkező Rangers tagjai elájultak a produkciójától, Soltész Rezső pedig leemelte a színpadról – mert a közönség nem akarta leengedni – és meghívta magukhoz énekelni. Az első fellépésről szóló beszámoló is tanulságos a kötetben, ahogy az is, amikor leírja a szerző, hogyan bírták másfél napon keresztül alvás nélkül a banda tagjai, mert lerobbant a mikrobuszuk, és másnapra kellett áttenniük a koncertjüket. Énekesnőjük hallucinálni kezdett és állva elaludt, de végül lenyomta az előadást. Ez az interjú azonban némiképp ellentmond a már említett kolléganő, Hardy Anikó véleményének, mert azt állítja, hogy a Rangersszel kevés pénzt kaptak fellépésenként, ezért kellett elmennie az éjszakába énekelni a Béke Kupolába, az Astoriába, az Éden és a Halló Bárba. Ez a részlet is felhívja a figyelmet arra, hogy bizony nem mindenki látta egyformán a körülötte lévő világot, ami az egyik zenésznek megfelelt, a másiknak kevés volt, és ha még problémájuk is volt a rendszerrel, az sem biztos, hogy ugyanazt a kivetnivalót találták benne. Ettől szép a világ, és egyben kerek az egymással összefüggő sztorijaival ez a kötet, mert elgondolkodtatja az embert a félmúltban zajlott történésekről, azok megítéléséről, illetve arról, hogy miként is vélekedjen arról a világról, amit úgy hívunk, a Kádár-rendszer könnyűzenei élete.

Borítókép: Karda Beáta énekesnő 1978-ban. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás