Képzelje el a kedves olvasó, hogy egy este megérkezik Mátyás király udvarába, ahol díszes vacsorát adnak a kor előkelőségeivel. Ön pedig megtapasztalja, hogy tökéletesen érti nyelvüket, a kor illemszabályait otthonosan követi, s a beszélgetésben átérzi és befogadja az akkori szempontokat, azokat magán átszűrve, értékes új véleménnyel tudja meglepni az ott ülőket, amelyek teljesen egyediek, de ötvöződik benne a kor tudása és az ön tudása.
Másnap luddita felkelők között találja magát a XIX. század elején egy angol grófságban, a munkásokkal tart, akikkel beszélgetésbe elegyedve ők megérzik, hogy ön mindent tud a szempontjaikról, érti azokat, sőt képessége van azonosulni is velük.
Utazása következő állomásán olvasónk Szent Gellért társaságában találja magát, és rögvest otthonosan mozog ott, elbeszélgetnek Imre herceg tanításáról. E különös kirándulásban szünetet sem tartva ezután Kertész Imre társaságában issza a bort a szigligeti alkotóház sakktábla-mintázatú teraszán és úgy beszélget Kertész viszonyáról a civilizációról, hogy kiviláglik: nem csupán mélyen átérzi Kertész gondolatait, de mindazokat a kulturális referenciákat, amelyek Kertésznek meghatározóak, maga is behatóan ismeri.
Ezután – képzeletbeli olvasónk – hazamegy, s e számtalan kor tudását, mely saját sorsélményévé sűrűsödött össze, immár saját nyelvén megosztja velünk.
Csodának érzékelnénk, ha ez megtörténne, ám a géniuszok talán azért géniuszok, mert olyasmire képesek, amire mi halandók nem.
Gerhard Richter – a kortárs festészetnek a világon legismertebb és a művészettörténészek zöme szerint legnagyobb hatású művésze – Valós látszat című kiállítását bejárva a Magyar Nemzeti Galériában magam úgy éreztem, Richter valami hasonló utat járt be, mint a Magyar Nemzet fenti sorokban vizionált olvasója.
Richter ugyanis tökéletes portréfestő, absztrakt képei azokra is mágikus hatással vannak, akik nem barátai ennek a műfajnak, és még számtalan festészeti iskolában otthonosan mozog.
Mindezt a kiállítás kurátora, Bódi Kinga így fogalmazza meg: „[…] végtelenül sokrétű festői nyelvezete a figurálistól az absztraktig, az életlen-elmosódott képektől az éles-fényes felületekig, a szürke fotófestményektől a kolorisztikus színskálákig, a portréktól a tájképekig, a vászontól az üvegablakokig, a manuálistól a digitálisig terjed. Mesterien és tudatosan használ mindent a modern festészet és régebbi korok művészetének kritériumaiból […], kipróbálja az elődök adta témákat és formákat, miközben úgy teremt folyamatosan újabb és újabb, egymástól a végtelenségig különböző festői univerzumokat, hogy eltávolít magától minden megelőzőt, megfosztja a témákat, az előzményeket és saját jelenét is a szubjektivitástól, a létezés elviselhetetlen és értelmetlennek tűnő súlyától. Amit a valóság elfojt, az a festészetben felszabadító erővel bír Richternél.”
Meggyőződésem, hogy a Magyar Nemzet olvasóinak – azaz a konzervatív, művelt polgárok sokaságának – két okból is feltétlen látniuk kell ezt az egyedülálló kiállítást.
Az egyik természetesen önértéke, hiszen valóban páratlan műremekek adnak elgondolkodni valót: az életekbe látott élettelenség látszólag szürke tónusokkal megfestett, mégis átütően harsány gondolata, az Ablak-sorozat, amely a magunk képzeteire nyit szuggesztív világot, a Tiziano-képek újraértelmezése, avagy épp a Birkenau terem, amelyen én megindultam és egyre több értelmezési síkot belelátva gondolkodok, amióta láttam, mindenkinek hatalmas tudati és érzéki élményt ad. Az enigma és a kézenfekvő, az ősi rettenet és a szépség olyasféle összességet adja, hogy nekem a képeket nézve többször eszembe jutott Goethe számomra legszebb verse, A Villikirály, Vas István értő fordításában:
Ki nyargal a szélben, az éjen át?
Egy apa az, ő viszi kisfiát.
Karjába szorítja gyermekét,
átadja teste melegét.
– Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt?
– Apám, nem látod a villikirályt?
Koronája fehérlik, uszálya suhan.
– A köd gomolyog, csak a köd, fiam!
„Jöjj hát velem, édes gyermekem!
Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
mutatok majd tarka virágokat,
anyám arany ruhákat ad.”
– Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
mit igér suttogva a villikirály?
– Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj:
a száraz avart zizzenti a szél.
„Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?
A lányaim ápolnak majd szeliden.
Már járják az éjben a táncaikat,
s álomba táncolnak, dúdolnak.”
– Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,
a villi-királykisasszonyok!
– Látom, fiam, ott fehérlenek
a sűrű sötétben a vén füzek.
„Szeretlek, a szépséged ingerel;
eljössz, vagy erővel viszlek el.”
– Apám, most bántott, jaj, de fáj!
Megfog, nem ereszt el a villikirály!
Borzongva az apa üget tovább,
karolja nyöszörgő kisfiát,
a ház kapuján bajjal bedobog:
karjában a gyermek már halott.
Bizonyos, hogy ahány olvasója van a lapnak, annyiféle képzettársítással gazdagodik a kiállítás értelmezése, de az közös lesz bennük, hogy Richter, aki ezeket az asszociációkat inspirálja, mindannyiuk számára fontos élményt ad.
Ám van még egy ok, amely miatt szerintem ennek a kiállításnak a befogadása rendkívüli felszabadultsággal töltheti el azt, aki hozzám hasonlóan nem mozog otthonosan a modern festészet tereiben.
Sokszor hallottam olyasmit, hogy a modernitás művészeti reprezentánsaitól idegenkedőkön az segítene, ha magasabb minőségű lenne a vizuális kultúra oktatása. Bár az ember mindig örül, ha bármit magasabb színvonalon tanítanak, sose tudtam azonosulni azzal, ha a befogadót éri kritika, amiért valamilyen műalkotást vagy nézetet nem tud megemészteni.
Az ízlésítélet a sajátunk, s persze saját ízlésítéletünkön átszűrődnek érzéseinken túl szerzett ismereteink is, egy dologban nagyon sokan egyformák vagyunk: a valódi teljesítményt ösztönösen megérezzük.
Gerhard Richter munkáinak esztétikai minőségét a mindenki számára nyilvánvaló hatalmas mesterségbeli tudás, a munkákon átívelő káprázatos műveltség – s az így számtalan ismeretünket ismereteivel kognitív módon is befolyásoló munkája határozza meg. Mindez pedig olyan erővel hat, amely még az esetleg óvatos gyanakvással érkező látogatót is leveszi a lábáról.
Ez pedig ahhoz is fogódzót ad, hogy ha legközelebb viszont a semmit látjuk valaminek eladva (ami ma oly gyakori), akkor tudjuk, hogy nem bennünk van a hiba, a talmi bárhogy öltöztetik, nevezik, attól még értéktelen marad.
S ha már a teljesítmény esztétikája: a galériából feltétlenül menjenek át megtekinteni a Szent István Termet, amelynek aprólékosan kidolgozott és káprázatos pompája, történelmünkkel átszellemült matériája szintén lenyűgöző. Remélhetőleg a palota tovább gazdagodik, s ebben a káprázatos irányban fejlődik, az Új Nemzeti Galéria pedig mielőbb felépül, így lassan minden a helyére kerül – s a teljesítmény esztétikája ekképp is velünk marad Richter műalkotásai után is.
Borítókép: a kiállítás egy részlete. Fotó: Makrai Péter
