Képzelje el a kedves olvasó, hogy egy este megérkezik Mátyás király udvarába, ahol díszes vacsorát adnak a kor előkelőségeivel. Ön pedig megtapasztalja, hogy tökéletesen érti nyelvüket, a kor illemszabályait otthonosan követi, s a beszélgetésben átérzi és befogadja az akkori szempontokat, azokat magán átszűrve, értékes új véleménnyel tudja meglepni az ott ülőket, amelyek teljesen egyediek, de ötvöződik benne a kor tudása és az ön tudása.
Másnap luddita felkelők között találja magát a XIX. század elején egy angol grófságban, a munkásokkal tart, akikkel beszélgetésbe elegyedve ők megérzik, hogy ön mindent tud a szempontjaikról, érti azokat, sőt képessége van azonosulni is velük.
Utazása következő állomásán olvasónk Szent Gellért társaságában találja magát, és rögvest otthonosan mozog ott, elbeszélgetnek Imre herceg tanításáról. E különös kirándulásban szünetet sem tartva ezután Kertész Imre társaságában issza a bort a szigligeti alkotóház sakktábla-mintázatú teraszán és úgy beszélget Kertész viszonyáról a civilizációról, hogy kiviláglik: nem csupán mélyen átérzi Kertész gondolatait, de mindazokat a kulturális referenciákat, amelyek Kertésznek meghatározóak, maga is behatóan ismeri.
Ezután – képzeletbeli olvasónk – hazamegy, s e számtalan kor tudását, mely saját sorsélményévé sűrűsödött össze, immár saját nyelvén megosztja velünk.
Csodának érzékelnénk, ha ez megtörténne, ám a géniuszok talán azért géniuszok, mert olyasmire képesek, amire mi halandók nem.
Gerhard Richter – a kortárs festészetnek a világon legismertebb és a művészettörténészek zöme szerint legnagyobb hatású művésze – Valós látszat című kiállítását bejárva a Magyar Nemzeti Galériában magam úgy éreztem, Richter valami hasonló utat járt be, mint a Magyar Nemzet fenti sorokban vizionált olvasója.
Richter ugyanis tökéletes portréfestő, absztrakt képei azokra is mágikus hatással vannak, akik nem barátai ennek a műfajnak, és még számtalan festészeti iskolában otthonosan mozog.
Mindezt a kiállítás kurátora, Bódi Kinga így fogalmazza meg: „[…] végtelenül sokrétű festői nyelvezete a figurálistól az absztraktig, az életlen-elmosódott képektől az éles-fényes felületekig, a szürke fotófestményektől a kolorisztikus színskálákig, a portréktól a tájképekig, a vászontól az üvegablakokig, a manuálistól a digitálisig terjed. Mesterien és tudatosan használ mindent a modern festészet és régebbi korok művészetének kritériumaiból […], kipróbálja az elődök adta témákat és formákat, miközben úgy teremt folyamatosan újabb és újabb, egymástól a végtelenségig különböző festői univerzumokat, hogy eltávolít magától minden megelőzőt, megfosztja a témákat, az előzményeket és saját jelenét is a szubjektivitástól, a létezés elviselhetetlen és értelmetlennek tűnő súlyától. Amit a valóság elfojt, az a festészetben felszabadító erővel bír Richternél.”
