Valós látszat – A teljesítmény esztétikája

Magyarországon most első ízben látható Gerhard Richter életművének valamennyi korszakát átfogó kiállítás.

Fotó: Makrai Peter

Meggyőződésem, hogy a Magyar Nemzet olvasóinak – azaz a konzervatív, művelt polgárok sokaságának – két okból is feltétlen látniuk kell ezt az egyedülálló kiállítást.

Fotó: Makrai Péter

Az egyik természetesen önértéke, hiszen valóban páratlan műremekek adnak elgondolkodni valót: az életekbe látott élettelenség látszólag szürke tónusokkal megfestett, mégis átütően harsány gondolata, az Ablak-sorozat, amely a magunk képzeteire nyit szuggesztív világot, a Tiziano-képek újraértelmezése, avagy épp a Birkenau terem, amelyen én megindultam és egyre több értelmezési síkot belelátva gondolkodok, amióta láttam, mindenkinek hatalmas tudati és érzéki élményt ad. Az enigma és a kézenfekvő, az ősi rettenet és a szépség olyasféle összességet adja, hogy nekem a képeket nézve többször eszembe jutott Goethe számomra legszebb verse, A Villikirály, Vas István értő fordításában:

Ki nyargal a szélben, az éjen át?

Egy apa az, ő viszi kisfiát.

Karjába szorítja gyermekét,

átadja teste melegét.

– Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt?

– Apám, nem látod a villikirályt?

Koronája fehérlik, uszálya suhan.

– A köd gomolyog, csak a köd, fiam!

„Jöjj hát velem, édes gyermekem!

Játszhatsz gyönyörűen énvelem,

mutatok majd tarka virágokat,

anyám arany ruhákat ad.”

– Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,

mit igér suttogva a villikirály?

– Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj:

a száraz avart zizzenti a szél.

„Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?

A lányaim ápolnak majd szeliden.

Már járják az éjben a táncaikat,

s álomba táncolnak, dúdolnak.”

– Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,

a villi-királykisasszonyok!

– Látom, fiam, ott fehérlenek

a sűrű sötétben a vén füzek.

„Szeretlek, a szépséged ingerel;

eljössz, vagy erővel viszlek el.”

– Apám, most bántott, jaj, de fáj!

Megfog, nem ereszt el a villikirály!

Borzongva az apa üget tovább,

karolja nyöszörgő kisfiát,

a ház kapuján bajjal bedobog:

karjában a gyermek már halott.

Bizonyos, hogy ahány olvasója van a lapnak, annyiféle képzettársítással gazdagodik a kiállítás értelmezése, de az közös lesz bennük, hogy Richter, aki ezeket az asszociációkat inspirálja, mindannyiuk számára fontos élményt ad.

Ám van még egy ok, amely miatt szerintem ennek a kiállításnak a befogadása rendkívüli felszabadultsággal töltheti el azt, aki hozzám hasonlóan nem mozog otthonosan a modern festészet tereiben.

Sokszor hallottam olyasmit, hogy a modernitás művészeti reprezentánsaitól idegenkedőkön az segítene, ha magasabb minőségű lenne a vizuális kultúra oktatása. Bár az ember mindig örül, ha bármit magasabb színvonalon tanítanak, sose tudtam azonosulni azzal, ha a befogadót éri kritika, amiért valamilyen műalkotást vagy nézetet nem tud megemészteni.
Az ízlésítélet a sajátunk, s persze saját ízlésítéletünkön átszűrődnek érzéseinken túl szerzett ismereteink is, egy dologban nagyon sokan egyformák vagyunk: a valódi teljesítményt ösztönösen megérezzük.

Gerhard Richter munkáinak esztétikai minőségét a mindenki számára nyilvánvaló hatalmas mesterségbeli tudás, a munkákon átívelő káprázatos műveltség – s az így számtalan ismeretünket ismereteivel kognitív módon is befolyásoló munkája határozza meg. Mindez pedig olyan erővel hat, amely még az esetleg óvatos gyanakvással érkező látogatót is leveszi a lábáról.

Ez pedig ahhoz is fogódzót ad, hogy ha legközelebb viszont a semmit látjuk valaminek eladva (ami ma oly gyakori), akkor tudjuk, hogy nem bennünk van a hiba, a talmi bárhogy öltöztetik, nevezik, attól még értéktelen marad.

S ha már a teljesítmény esztétikája: a galériából feltétlenül menjenek át megtekinteni a Szent István Termet, amelynek aprólékosan kidolgozott és káprázatos pompája, történelmünkkel átszellemült matériája szintén lenyűgöző. Remélhetőleg a palota tovább gazdagodik, s ebben a káprázatos irányban fejlődik, az Új Nemzeti Galéria pedig mielőbb felépül, így lassan minden a helyére kerül – s a teljesítmény esztétikája ekképp is velünk marad Richter műalkotásai után is.

Borítókép: a kiállítás egy részlete. Fotó: Makrai Péter