Valós látszat – A teljesítmény esztétikája

Magyarországon most első ízben látható Gerhard Richter életművének valamennyi korszakát átfogó kiállítás.

Petri Lukács Ádám
2021. 09. 03. 19:04
null
Fotó: Makrai Peter
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Képzelje el a kedves olvasó, hogy egy este megérkezik Mátyás király udvarába, ahol díszes vacsorát adnak a kor előkelőségeivel. Ön pedig megtapasztalja, hogy tökéletesen érti nyelvüket, a kor illemszabályait otthonosan követi, s a beszélgetésben átérzi és befogadja az akkori szempontokat, azokat magán átszűrve, értékes új véleménnyel tudja meglepni az ott ülőket, amelyek teljesen egyediek, de ötvöződik benne a kor tudása és az ön tudása.

Másnap luddita felkelők között találja magát a XIX. század elején egy angol grófságban, a munkásokkal tart, akikkel beszélgetésbe elegyedve ők megérzik, hogy ön mindent tud a szempontjaikról, érti azokat, sőt képessége van azonosulni is velük.

Utazása következő állomásán olvasónk Szent Gellért társaságában találja magát, és rögvest otthonosan mozog ott, elbeszélgetnek Imre herceg tanításáról. E különös kirándulásban szünetet sem tartva ezután Kertész Imre társaságában issza a bort a szigligeti alkotóház sakktábla-mintázatú teraszán és úgy beszélget Kertész viszonyáról a civilizációról, hogy kiviláglik: nem csupán mélyen átérzi Kertész gondolatait, de mindazokat a kulturális referenciákat, amelyek Kertésznek meghatározóak, maga is behatóan ismeri.

Ezután – képzeletbeli olvasónk – hazamegy, s e számtalan kor tudását, mely saját sorsélményévé sűrűsödött össze, immár saját nyelvén megosztja velünk.

Csodának érzékelnénk, ha ez megtörténne, ám a géniuszok talán azért géniuszok, mert olyasmire képesek, amire mi halandók nem.

Gerhard Richter – a kortárs festészetnek a világon legismertebb és a művészettörténészek zöme szerint legnagyobb hatású művésze – Valós látszat című kiállítását bejárva a Magyar Nemzeti Galériában magam úgy éreztem, Richter valami hasonló utat járt be, mint a Magyar Nemzet fenti sorokban vizionált olvasója.

Richter ugyanis tökéletes portréfestő, absztrakt képei azokra is mágikus hatással vannak, akik nem barátai ennek a műfajnak, és még számtalan festészeti iskolában otthonosan mozog.

Mindezt a kiállítás kurátora, Bódi Kinga így fogalmazza meg: „[…] végtelenül sokrétű festői nyelvezete a figurálistól az absztraktig, az életlen-elmosódott képektől az éles-fényes felületekig, a szürke fotófestményektől a kolorisztikus színskálákig, a portréktól a tájképekig, a vászontól az üvegablakokig, a manuálistól a digitálisig terjed. Mesterien és tudatosan használ mindent a modern festészet és régebbi korok művészetének kritériumaiból […], kipróbálja az elődök adta témákat és formákat, miközben úgy teremt folyamatosan újabb és újabb, egymástól a végtelenségig különböző festői univerzumokat, hogy eltávolít magától minden megelőzőt, megfosztja a témákat, az előzményeket és saját jelenét is a szubjektivitástól, a létezés elviselhetetlen és értelmetlennek tűnő súlyától. Amit a valóság elfojt, az a festészetben felszabadító erővel bír Richternél.”

Meggyőződésem, hogy a Magyar Nemzet olvasóinak – azaz a konzervatív, művelt polgárok sokaságának – két okból is feltétlen látniuk kell ezt az egyedülálló kiállítást.

Fotó: Makrai Péter

Az egyik természetesen önértéke, hiszen valóban páratlan műremekek adnak elgondolkodni valót: az életekbe látott élettelenség látszólag szürke tónusokkal megfestett, mégis átütően harsány gondolata, az Ablak-sorozat, amely a magunk képzeteire nyit szuggesztív világot, a Tiziano-képek újraértelmezése, avagy épp a Birkenau terem, amelyen én megindultam és egyre több értelmezési síkot belelátva gondolkodok, amióta láttam, mindenkinek hatalmas tudati és érzéki élményt ad. Az enigma és a kézenfekvő, az ősi rettenet és a szépség olyasféle összességet adja, hogy nekem a képeket nézve többször eszembe jutott Goethe számomra legszebb verse, A Villikirály, Vas István értő fordításában:

Ki nyargal a szélben, az éjen át?

Egy apa az, ő viszi kisfiát.

Karjába szorítja gyermekét,

átadja teste melegét.


 

– Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt?

– Apám, nem látod a villikirályt?

Koronája fehérlik, uszálya suhan.

– A köd gomolyog, csak a köd, fiam!


 

„Jöjj hát velem, édes gyermekem!

Játszhatsz gyönyörűen énvelem,

mutatok majd tarka virágokat,

anyám arany ruhákat ad.”


 

– Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,

mit igér suttogva a villikirály?

– Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj:

a száraz avart zizzenti a szél.


 

„Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?

A lányaim ápolnak majd szeliden.

Már járják az éjben a táncaikat,

s álomba táncolnak, dúdolnak.”


 

– Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,

a villi-királykisasszonyok!

– Látom, fiam, ott fehérlenek

a sűrű sötétben a vén füzek.


 

„Szeretlek, a szépséged ingerel;

eljössz, vagy erővel viszlek el.”

– Apám, most bántott, jaj, de fáj!

Megfog, nem ereszt el a villikirály!


 

Borzongva az apa üget tovább,

karolja nyöszörgő kisfiát,

a ház kapuján bajjal bedobog:

karjában a gyermek már halott.

Bizonyos, hogy ahány olvasója van a lapnak, annyiféle képzettársítással gazdagodik a kiállítás értelmezése, de az közös lesz bennük, hogy Richter, aki ezeket az asszociációkat inspirálja, mindannyiuk számára fontos élményt ad.

Ám van még egy ok, amely miatt szerintem ennek a kiállításnak a befogadása rendkívüli felszabadultsággal töltheti el azt, aki hozzám hasonlóan nem mozog otthonosan a modern festészet tereiben.

Sokszor hallottam olyasmit, hogy a modernitás művészeti reprezentánsaitól idegenkedőkön az segítene, ha magasabb minőségű lenne a vizuális kultúra oktatása. Bár az ember mindig örül, ha bármit magasabb színvonalon tanítanak, sose tudtam azonosulni azzal, ha a befogadót éri kritika, amiért valamilyen műalkotást vagy nézetet nem tud megemészteni.
Az ízlésítélet a sajátunk, s persze saját ízlésítéletünkön átszűrődnek érzéseinken túl szerzett ismereteink is, egy dologban nagyon sokan egyformák vagyunk: a valódi teljesítményt ösztönösen megérezzük.

Gerhard Richter munkáinak esztétikai minőségét a mindenki számára nyilvánvaló hatalmas mesterségbeli tudás, a munkákon átívelő káprázatos műveltség – s az így számtalan ismeretünket ismereteivel kognitív módon is befolyásoló munkája határozza meg. Mindez pedig olyan erővel hat, amely még az esetleg óvatos gyanakvással érkező látogatót is leveszi a lábáról.

Ez pedig ahhoz is fogódzót ad, hogy ha legközelebb viszont a semmit látjuk valaminek eladva (ami ma oly gyakori), akkor tudjuk, hogy nem bennünk van a hiba, a talmi bárhogy öltöztetik, nevezik, attól még értéktelen marad.

S ha már a teljesítmény esztétikája: a galériából feltétlenül menjenek át megtekinteni a Szent István Termet, amelynek aprólékosan kidolgozott és káprázatos pompája, történelmünkkel átszellemült matériája szintén lenyűgöző. Remélhetőleg a palota tovább gazdagodik, s ebben a káprázatos irányban fejlődik, az Új Nemzeti Galéria pedig mielőbb felépül, így lassan minden a helyére kerül – s a teljesítmény esztétikája ekképp is velünk marad Richter műalkotásai után is.

Borítókép: a kiállítás egy részlete. Fotó: Makrai Péter

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.