„A lényeg, hogy egy vetítés sem maradhat el. A cenzúra felvásárol majd minden jegyet, a nézőtéren pedig nem ül majd senki. Egyszóval: megy a mozi, de közönség nélkül.” Wojciech Marczewski Menekülés a Szabadság moziból című, 1991-ben készült filmjében hallható mindez. A kommunistákra jellemző gondolkodást tükrözi. Még csak azt se merik megtenni, hogy kiállnak és elmondják:
betiltunk mi minden gondolatot, amellyel nem értünk egyet.
Ha valaki tehát képbe szeretne kerülni, hogyan működött a kommunista diktatúra, akkor bátran fordulhat a lengyel filmekhez. Ők ugyanis temérdek alkotásban világszínvonalon mutatták be a rendszerváltás előtt (akkor azért jobban kódolva) és a rendszerváltás után is. Művészeik szépen szembenéztek a kommunista diktatúrával. Az egyik ilyen gyöngyszem a Menekülés a Szabadság moziból.
A film főszereplője irodalomkritikus, olyan értelmiségi, aki elveit feladva elment cenzornak. Janusz Gajos alakítása a filmtörténet legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik.
A filmben végig izzad, szenved, szívinfarktus közeli állapotban próbálja fenntartani a kommunista rendet.
Azon őrködik, hogy még csak véletlenül se jusson el semmilyen más gondolat az emberekhez, mint amit a kommunisták gondolnak. Küzdelmét végtelenül szürreálisan mutatja be a film, amelynek jellemző mozzanata, hogy még a saját lánya is megveti a foglalkozása miatt. A filmbeli cenzor végig menekül a lelkiismerete elől, de a lengyel filmrendező arról beszél az alkotásában, hogy ez lehetetlen. Egy értelmiségi, ha elárulja elveit, kénytelen lesz előbb vagy utóbb szembenézni mindazzal a mocsokkal, amely körülveszi, és amelynek létrehozásában tevőleges szerepet játszott.
A remek szürreális lengyel művészfilm olyan szituációt vázol fel, amelyben egy mozifilm vetítése közben a mozivásznon fellázadnak a vetített film szereplői, először a szerepük és a film ellen, amelyben játszanak, aztán minden ellen, ami körülveszi őket, és amivel nem értenek egyet. De leginkább a képmutatás ellen lázadnak fel a moziszínészek. A filmtörténetben volt már ilyen szituáció, Woody Allen 1985-ös alkotásában, a Kairó bíbor rózsája című filmben jött le egy szereplő a mozivászonról.
Ott a filmművészet hatalmáról gondolkodott a rendező, itt pedig a diktatúra természetrajzát ábrázolja.
Ebben a filmben fordított a folyamat, senki nem jön le a vászonról, viszont először a Woody Allen-filmből megy át egy szereplő a lengyel rendező alkotásába, amikor véletlenül egymásra vetítik a kettőt két vetítőgéppel. Ekkor a lengyel cenzor úgy dönt, hogy egy jobb világban szeretne élni, és a lelkiismeret-furdalása elől a mozi demokratikus közegébe menekül, bemegy a vetített filmbe.
A teljes film itt megtekinthető
Wojciech Marczewski viszont igencsak kritikus a rendszerváltás idején a képmutató kommunistákkal, és filmje nem úgy fejeződik be, hogy a megtért cenzornak gyorsan megbocsátanak mindent, hanem úgy, hogy akkor a háztetők demokratikus világában el kell számolnia mindazzal, amit tett. Szembe kell néznie azzal, hogy temérdek ember karrierjét tette tönkre, életeket nyomorított meg. Szembe kell néznie azzal, hogy művészi alkotások nem születtek meg miatta. Gondolatok maradtak az íróasztalfiókban, amelyek nem tudták kifejteni a megfelelő időben a hatásukat. A nézők pedig szembesülnek azzal, hogy milyen mértékig sunyi és kicsinyes világ az, ahol mindenkinek ugyanazt kell gondolnia. Ahol ellehetetlenítik azokat, akik másként szeretnének élni, mint amit a kommunisták előírnak. A Menekülés a Szabadság moziból filmtörténeti remekmű, hazánkban mégsem ismerik túl sokan. Pedig a lengyelek mindjárt a rendszerváltás pillanatában elkészítették azt a filmet, amely a közelmúlttal való szembenézést segítette.
Mindez a magyar filmgyártásnak az elmúlt három évtizedben nem nagyon sikerült. Ez azért felettébb elgondolkodtató.
Borítókép: Tüntetők az üres terem előtt vetítő filmszínház előtt (Forrás: Crone Film Produktion)
