Tündér Ilona aranykertjében

– Az Istenanya-hit több ezer éve sajátja a Kárpát-medence népének; ehhez kell visszatérnünk – mondja Tolcsvay Béla Kossuth-díjas gitáros, énekes, zeneszerző, szövegíró.

Úgy véli, a magyarság istenhite a meséinkben és a mitológiánkban őrződött meg legtisztábban, ezért ezeket vissza kell emelni a megfelelő helyre.

– A magyar népmese a legősibb a világon, benne van a rend – fejti ki, majd beavat abba az élményébe, amelynek köszönhetően megszületett az Ég ígérő fa című táncos daljáték tíz évvel ezelőtt, amelynek a szövegét Béres Melinda írta. Közel negyven éve Kakasdon hallotta először a Kárpát-medencei népmesekincs egyik legrégebbi darabját egy bukovinai székely asszonytól. Magával ragadta a nyelvezet, a hangulat és a varázsvilág, amely a mese nyomán életre kelt, nem utolsósorban pedig a kisgyermekekre tett hatás; ekkor határozta el, hogy zenés, verses feldolgozást készít belőle.

– A gyermeket nem szabad lebecsülni, hiszen ő is ember, csak éppen kicsi; viszont még sokkal közelebb van ahhoz a kapuhoz, amelyen ide érkezett a földi világba – emlékeztet a művész, aki beszélgetésünk alatt mindvégig a magyar nyelv érzékletességét használva mutat rá az összefüggésekre. – Az arány arany – mondja –, a gyermek arányérzéke még jó, de ha ostobaságokat mutatunk neki, akkor eltéved. A képzelőerőt támadja a vetített vízió, amely látszatot jelent, vagyis megtévesztés. – Hiszem, hogy az embereknek a mai napig megvan a jó arányérzékük, érzik a helyeset belül, csak elhinni nem akarják. A hittel van a baj, ami nem egy látszólagos vallást, hanem igazi, belső élményanyagot, tudást jelent – állítja Tolcsvay Béla, akivel abban is egyetértünk, hogy csak a jóval szabad foglalkozni, azt erősíteni, hiszen rosszból van már éppen elég a világon.

Csak azért is a szeretetről énekelek a magam módján, mert nem lehet másképpen túlélni ezt a világot

 – mondja, miközben arcáról egy pillanatra sem tűnik el a mosoly.

A magyar népmese a legősibb a világon – mondja Tolcsvay Béla, aki szerint a gyermekeket nem szabad lebecsülni           Fotó: Bach Máté

Úgy véli, a magyar néplélek harcban áll önmagával; saját magát kellene feltámasztania, ami akkor lehetséges, ha mindenki megtalálja a saját csodáját önmagán belül. A magyar az egyetlen nyelv, amely úgy kérdez rá a másik emberre, hogy közben csodának nevezi, hiszen azt mondja: kicsoda. Tolcsvay Béla szerint nem kell művésznek lenni ahhoz, hogy megtaláljuk ezt a csodát; oda kell állni a tükör elé és újból felfedezni, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert; mindenki teremtő, mindenkiben benne van a csoda. A magyar emberben az a különleges, hogy átlátja a teremtés folyamatát a nyersanyagtól a végtermékig. – Látó emberek vagyunk – mondja –, és a teremtés nyelvét beszéljük; mikor beleegyezünk valamibe, azt mondjuk, hogy igen, ami az ige kifejeződése; az ige pedig az égi letükröződése a Földön.

Amikor arról kérdezem, hogyan lehetne ismét méltó a nemzet régi nagy híréhez, a tavaly elhunyt Kátai Mihály festőművészt idézi, aki szerint minden út visszafelé vezet előre.

Oda kell visszatérni, ahonnan elindultunk. Egész életünkben azt verték belénk, hogy a múltat végképp el kell törölni, ezzel szemben én azt vallom, hogy tiszteld a múltat és éltesd tovább

 – emlékeztet a kilencvenes évek végén megjelent Csillaglánc című lemez dalára. Mint mondja, a legrégebbi megnevezett ős nem véletlenül kapta a „szép” jelzőt, hiszen ami régi, az a szép. – Nem kell mást tenni, csak felfelé tekinteni; visszatérni a régi szakrális világhoz, ahol az istenség, az őstény tiszteletében élt mindenki. A tisztelet és a tisztaság gyöke azonos, mert jelentésük is rokon – fejti ki a művész, aki úgy véli, mára annyi szenny gyűlt össze, hogy az önmagától meg fog gyulladni, hiszen, amiből elég, az előbb-utóbb elég, hogy aztán helyreállhasson a rend, és visszatérjen a tündérvilág.

Borítókép: Tolcsvay Béla otthonában (Fotó: Mészáros Péter)