Tündér Ilona aranykertjében

– Az Istenanya-hit több ezer éve sajátja a Kárpát-medence népének; ehhez kell visszatérnünk – mondja Tolcsvay Béla Kossuth-díjas gitáros, énekes, zeneszerző, szövegíró.

Nemrég töltötte be hetvenötödik életévét, mégis fiatalos, rugalmas léptekkel, nagy bajusza alatt mosolyogva közelít felénk Tolcsvay Béla a vert falú parasztház rendezett udvarán, ahol még cédrus és rutafa is van, na meg jó pár macska. Már a porta is olyan, mintha népmeséink helyszínén járnánk, de mikor beszédbe elegyedünk, szavai nyomán szinte a szemem előtt elevenedik meg az ősi magyar aranykor.

– Egy énekmondó szerepe ma sem lehet más, mint annak idején – mondja, amikor a XXI. századi igriclétről kérdezem. A kamaszos fiatalság titkára is gyorsan fény derül, hiszen Tolcsvay Béla szerint ha az ember a gyökereinek felfejtésével, az igazság megpendítésével foglalkozik, az égiek engedik, hogy tovább is éljen.

Amikor megmártózom a magyar kultúra mélységeiben, újra legényemberré válok, és érzem, hogy Tündér Ilona aranykertjében élek

 – árulja el, miközben körbehordozza tekintetét a szőttesekkel, faragásokkal, kerámiákkal és az Istenanya legkülönfélébb ábrázolásaival díszített belső téren.

Az Istenanya-hit több ezer éve sajátja a Kárpát-medence népének; ehhez kell visszatérnünk

 – mondja. A Babbával azután kezdett el foglalkozni, hogy először járt a Gyimesekben 1974-ben, s felment a hegyre a csángókkal nézni, ahogy pirkan. A szó sumérul annyit tesz, hogy „amikor az ég eltátja a száját”, és ez bizony Szűz Mária születésének a pillanata, vallják a csángók. – Nem is tudtam igazán, hogy mit látok, de egy nyolcvanéves ember, aki világ életében az esztenán élt, azt mondta nekem: nagyon jóban lehet azokkal ott fent, hogy ilyen szépet mutattak magának, amilyet még én sem láttam soha – meséli, és a szeme úgy csillog közben, ahogyan csak annak tud, aki a csodák világában él, és ő maga is csodát teremt.

Úgy véli, a magyarság istenhite a meséinkben és a mitológiánkban őrződött meg legtisztábban, ezért ezeket vissza kell emelni a megfelelő helyre.

– A magyar népmese a legősibb a világon, benne van a rend – fejti ki, majd beavat abba az élményébe, amelynek köszönhetően megszületett az Ég ígérő fa című táncos daljáték tíz évvel ezelőtt, amelynek a szövegét Béres Melinda írta. Közel negyven éve Kakasdon hallotta először a Kárpát-medencei népmesekincs egyik legrégebbi darabját egy bukovinai székely asszonytól. Magával ragadta a nyelvezet, a hangulat és a varázsvilág, amely a mese nyomán életre kelt, nem utolsósorban pedig a kisgyermekekre tett hatás; ekkor határozta el, hogy zenés, verses feldolgozást készít belőle.

– A gyermeket nem szabad lebecsülni, hiszen ő is ember, csak éppen kicsi; viszont még sokkal közelebb van ahhoz a kapuhoz, amelyen ide érkezett a földi világba – emlékeztet a művész, aki beszélgetésünk alatt mindvégig a magyar nyelv érzékletességét használva mutat rá az összefüggésekre. – Az arány arany – mondja –, a gyermek arányérzéke még jó, de ha ostobaságokat mutatunk neki, akkor eltéved. A képzelőerőt támadja a vetített vízió, amely látszatot jelent, vagyis megtévesztés. – Hiszem, hogy az embereknek a mai napig megvan a jó arányérzékük, érzik a helyeset belül, csak elhinni nem akarják. A hittel van a baj, ami nem egy látszólagos vallást, hanem igazi, belső élményanyagot, tudást jelent – állítja Tolcsvay Béla, akivel abban is egyetértünk, hogy csak a jóval szabad foglalkozni, azt erősíteni, hiszen rosszból van már éppen elég a világon.

Csak azért is a szeretetről énekelek a magam módján, mert nem lehet másképpen túlélni ezt a világot

 – mondja, miközben arcáról egy pillanatra sem tűnik el a mosoly.

A magyar népmese a legősibb a világon – mondja Tolcsvay Béla, aki szerint a gyermekeket nem szabad lebecsülni           Fotó: Bach Máté

Úgy véli, a magyar néplélek harcban áll önmagával; saját magát kellene feltámasztania, ami akkor lehetséges, ha mindenki megtalálja a saját csodáját önmagán belül. A magyar az egyetlen nyelv, amely úgy kérdez rá a másik emberre, hogy közben csodának nevezi, hiszen azt mondja: kicsoda. Tolcsvay Béla szerint nem kell művésznek lenni ahhoz, hogy megtaláljuk ezt a csodát; oda kell állni a tükör elé és újból felfedezni, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert; mindenki teremtő, mindenkiben benne van a csoda. A magyar emberben az a különleges, hogy átlátja a teremtés folyamatát a nyersanyagtól a végtermékig. – Látó emberek vagyunk – mondja –, és a teremtés nyelvét beszéljük; mikor beleegyezünk valamibe, azt mondjuk, hogy igen, ami az ige kifejeződése; az ige pedig az égi letükröződése a Földön.

Amikor arról kérdezem, hogyan lehetne ismét méltó a nemzet régi nagy híréhez, a tavaly elhunyt Kátai Mihály festőművészt idézi, aki szerint minden út visszafelé vezet előre.

Oda kell visszatérni, ahonnan elindultunk. Egész életünkben azt verték belénk, hogy a múltat végképp el kell törölni, ezzel szemben én azt vallom, hogy tiszteld a múltat és éltesd tovább

 – emlékeztet a kilencvenes évek végén megjelent Csillaglánc című lemez dalára. Mint mondja, a legrégebbi megnevezett ős nem véletlenül kapta a „szép” jelzőt, hiszen ami régi, az a szép. – Nem kell mást tenni, csak felfelé tekinteni; visszatérni a régi szakrális világhoz, ahol az istenség, az őstény tiszteletében élt mindenki. A tisztelet és a tisztaság gyöke azonos, mert jelentésük is rokon – fejti ki a művész, aki úgy véli, mára annyi szenny gyűlt össze, hogy az önmagától meg fog gyulladni, hiszen, amiből elég, az előbb-utóbb elég, hogy aztán helyreállhasson a rend, és visszatérjen a tündérvilág.

Borítókép: Tolcsvay Béla otthonában (Fotó: Mészáros Péter)