„Az alkotás cselekedet. A regény tett. Ezt egyben az írás mértékének is tartom. Szakadatlan éberség, állandó szenvedélyes jelenlét: itt kezdődik az alkotás rangja” – olvashatjuk a Próza című esszékötetéből vett idézetet a kiállítás első tablóján. Ám ha jobban belegondolunk, ezt Ottlik Géza ars poeticájaként is felfoghatjuk, hiszen írásművészetének lényegét fogalmazza meg e néhány mondatban.
Aztán
tablóról tablóra tárul fel előttünk gyermekkora, diákévei, köztük a katonaiskolai évek, amelyek meghatározónak bizonyultak irodalmi tevékenysége szempontjából.
Mint ismert, a katonaiskola közösségének belső törvényei, a kamaszkorban kibontakozó erkölcsi értékrend adták később az Iskola a határon című regény témáját. De pályakezdésének körülményeiről is értesülünk: 1939-ben a Nyugat közzétette Drugeth legenda című elbeszélését, Ottlik innen számította írói pályája kezdetét. Ahogy írja,
a második világháború és a Rákosi-diktatúra árnyékában megbénult az egész magyar irodalom. Az íróknak abból kellett megélniük, hogy fordításokat vállaltak. Ezt tette a Nyugat egész második és harmadik nemzedéke.
Később, az 1960-as évektől számos országban megfordult, azonban az igazi, átütő sikert mind a szakma, mind a közönség részéről az Iskola a határon újrafelfedezése jelentette az 1970-es években. A József Attila- és Kossuth-díjjal kitüntetett írót 1990-ben érte utol a halál. Regénye, a Buda, amelyet többé-kevésbé az Iskola a határon folytatásának tekintenek, csak halála után, 1993-ban jelent meg.
A következő két tabló az Iskola a határon példázatszerű alapgondolatát (a behódolás vagy az ellenállás dilemmáját feszegeti) és a hit, a keresztény hagyomány egyes elemeit tárja fel. Ottlik e művével az 1970-es évek közepén fellépett ifjú írónemzedék ünnepelt írójává vált.
Az elismerés nem csupán a regénynek, illetve a nyugatos (Kosztolányi Dezső, Márai Sándor) irodalmi hagyományt idéző, áthidaló szerepének, hanem hagyományőrző személyiségének is szólt. Az író a szocialista időkben is változatlanul ragaszkodott az általa hozott polgári, intellektuális értékrendhez, ami mellett egész életén át kitartott. Következetesen végigvitte a hatalomtól való különállást. Írásaival azt sugallta, hogy tetteink következményeit mindig vállalnunk kell, ahogyan bensőnk függetlenségét is mindig meg kell őriznünk. Mindemellett a nőkhöz való viszonyáról és arról is értesülünk, hogy milyen hatással volt írásművészetére a matematika. Műveire ugyanis hatást gyakorolt az algoritmusban rejlő törvényszerűség, amelynek üres alkalmazását – az öncélú közlésvágy kiélését – elutasította, mondván: az író, ha nincs mit mondania, inkább hallgasson.
A tárlat rendezője, Kovács Ida külön tablón mutatja be az író sport és bridzs iránti szenvedélyét.
Ottlik a katonaiskolában kiváló sportoló volt, később is atletizált. Kitűnően bridzselt, az 1930-as évektől hazai és külföldi bridzsversenyekről tudósított, aktív játékosként bejárta Európát. Íróként is a pontosság, a tökéletesség iránti vágy hajtotta, ebből táplálkozhatott művei gyakori újraírásának kényszere is. Az utolsó tablóhoz érve pedig a kortársak, köztük Tandori Dezső, Esterházy Péter és Nemes Nagy Ágnes vallanak Ottlikról.
Miközben a leírásokat böngésszük, a szövegek melletti fekete-fehér fotográfiák is valósággal mesélnek.
Látjuk szüleit, a kisfiú Ottlik Gézát hintalovon, majd katonaiskolai növendékként. Látjuk Nemes Nagy Ágnessel és későbbi feleségével, Debreczeni Gyöngyivel.
