A XX. századi közép-európai történelmi és társadalmi folyamatok, sorsok, élethelyzetek, mindennapok megértéséhez az egyik kulcsregény a magyar irodalomból Ottlik Géza Iskola a határon című munkája. A regényből elénk tárul a kényszerűségből a szigorúan hierarchizált közösségben élő, ugyanakkor saját útját és belső személyes szabadságát kereső, az egyéniségét tudatosan megélni akaró ember.
A száztíz éve született, régi magyar nemesi családból származó Ottlik Géza (Budapest, 1912. május 9. – Budapest, 1990. október 9.) nyugatias polgári műveltsége, s az angol és a francia nyelv magabiztos, magas szintű ismerete birtokában lépett az írói pályára. Első művei a Napkelet és az Új nemzedék hasábjain jelentek meg, később a Nyugat harmadik nemzedékének egyik legkiválóbb tagja lett.
Bár egész életében napi szinten alkotott, viszonylag kevés írása maradt fenn, hiszen folyamatosan javította, csiszolta, tökéletesítette szövegeit.
Két nagyobb volumenű regénye (Iskola a határon; Buda) mellett elbeszéléseit, novelláit, kisregényeit, tárcáit adták ki. Az államszocializmus éveiben tíz-egynéhány kataszteri hold örökölt földje miatt (noha korábban földjei nagy részét önként fölajánlotta a termelőszövetkezetnek) kuláknak nyilvánították, s a meghurcoltatástól csak az írószövetség akkori vezetésének közbenjárása mentette meg.
Saját művei mellett fordításai is megjelentek (sőt a Rákosi-korszakban csak azokat publikálhatott): többek között Charles Dickens, George Bernard Shaw, Ernest Hemingway, Eric Knight műveit ültette át magyar nyelvre. Ezek mellett elismert és nemzetközi hírű bridzsszakértő volt, szűkebb irodalmi baráti körét pedig Lengyel Balázs, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes alkotta.
Úgy vélte, hogy alkotóként – vagy mint ahogy az egyik hivatalos személyi dokumentumában megjelölték: „közíróként” – az a feladata, hogy „íróként” figyelje a világot: a körülötte zajló eseményeket, a miliőjében fölbukkanó egyéni és közösségi helyzeteket, sorsokat, folyamatokat.
Vallotta: az író akkor is ír, hogyha éppen nem szöveget konstruál, elég a világot „íróként” megélni.
A Próza című, összegyűjtött tárcáit, kritikáit, töredékeit, egyéb kisprózai írásait tartalmazó kötetében a prózát az alábbiként határozta meg:
Próza az, amit kinyomtatnak. Gondoltam akkoriban, elsőéves matematika–fizika szakos egyetemi hallgató koromban, amikor körülbelül eldőlt, hogy mégsem költő leszek, hanem prózaíró. Attól még nem próza valami, hogy se nem vers, se nem színdarab, legfeljebb kézirat a neve. Láttam nyomdát, nyomdászokat dolgozni a házunk alagsorában már nyolcévesen. Most, tíz évvel később, láttam a Pesti Hírlap szedőtermét, rotációs gépeit, forró ólmot, kéziszedőket újra, tördelőket, igazi sajtót. Kefelevonatot még csakugyan kefével ütögetve. Mindig újságíró szerettem volna lenni. Akinek a prózáját naponta kinyomtatják.
