Ötvenhárom éves korában ment el közülünk az a szobrász, akinek műveiben plasztikai életre keltek a székely népballadák. Reánk most már csak szobrai maradtak, és csendes, tiszta tekintetű egyéniségének emléke él bennünk, míg magunk is emlékké nem válunk. Még kora tavasszal nála jártam műtermében, sápadtan, aszottan kísért, szobrai közt azonban lángra lobbant szemének »fekete gyémántja«, és terveiről beszélgettünk. Szobrain kívül emléke írásaiban is él, ezekben a pályatárs szenvedélyével és szeretetével írt barátairól, Nagy Albertről, Incze Jánosról, Benczédi Sándorról, vagy fogalmazta meg a művészet tisztaságáról való töprengéseit– írta róla László Gyula az Unitárius Életben 1981-ben.
Márkos András 1919. február 6-án született Kolozsvárott. Édesapja, idősebb Márkos Albert a helyi unitárius gimnáziumban dolgozott latintanárként, édesanyja, Sándor Ilona a székelykeresztúri középiskola számtantanárának, Sándor Jánosnak volt a leánya. Az ő felesége, Kiss Mária, Márkos András nagyanyja az I. Ferenc korabeli abszolutizmus, majd a metternichi rendőri rendszer által elhallgattatott, Helvetius- és Holbach-fordító materialista erdélyi filozófusnak, Kiss Mihálynak volt az unokája. A nagymama édesapjának a feleségét Brassai Sámuel testvéreként tartja számon a történelem.
Márkos András maga is a kolozsvári unitárius kollégiumban tanult. A művészeti főiskolákon az emberközpontú irányzat képviselői egyengették útját: 1938–1940 között Cornel Medrea Bukarestben, 1940–1944 között Bory Jenő és Szőnyi István Budapesten. Később maga kereste a támpontokat Medgyessy Ferenc műtermében, aki nemcsak a szobrászi formák tisztaságát szerettette meg vele, hanem a népi tárgyak, hősök és hangvétel iránti vonzalmát is megerősítette, mutat rá egyik tanulmányában Banner Zoltán művészettörténész.
A népi faragásokat és építkezéseket már főiskolás korában kezdte kutatni. Tudományos kutatócsoporttal egész nyarat töltött egy ízben a Menaságon. Homoródalmáson a szállásépítkezéseket tanulmányozta azzal a céllal, hogy a legősibb építkezésmódokat megismerje. Bebarangolta a Vargyas völgyét, felkereste Udvarhelyszék legeldugottabb falait. Jegyzetfüzetébe kopjafák százait másolta le, kapufélfákat, kapuzábékat rajzolt. Megfigyelte, lejegyezte, miben térnek el a gyermekek kopjafái a felnőttek részére készített sírjelektől, és hogy milyen arányban követik, utánozzák a férfiak fejfái a férfi, a nőké a női test formáját, arányait. Arra következtetett, hogy mindebben pogány kori maradványok rejtőznek, hiszen egy-egy kapufélfa is ezeréves bálványmotívumainkat őrzi – fogalmaz a Márkos András szobrászművészről című újságcikkében Gazda József közíró.
Rajztanári kinevezését 1944 őszén kapta meg a székelykeresztúri középiskolába. Mindeközben megszakítás nélkül folytatta közművelődési népszolgálatát. Újra gyűjteni kezdett, ezúttal népdalt. Zeneszerző bátyja ezekből komponálta tánc- és énekkari szerzeményeit a marosvásárhelyi népi együttes számára. Dalárdát, tánccsoportot vezetett, népi esteket rendezett, kijárt a mezőn dolgozó parasztemberekhez beszélgetni, életükbe, történeteikbe látni.
Élete utolsó húsz évében a kolozsvári művészeti líceumban tanított. Nem érte meg, hogy élete legnagyobb szabású alkotását, a bronzból készült, háromméteres Petőfi-szobrot felállítsák Székelykeresztúron. 1972. május 20-án temették el a Házsongárdi temetőben.
Borítókép: Márkos András szobrászművész síremlékét a pályatárs Benczédi Sándor faragta meg (Fotó: Köztérkép)
