A szerző 32 éve rádiós újságíró, szerkesztő, de persze – mint majd minden fiatalember – annak idején maga is belekóstolt a zenei életbe. Gitárosként próbált helytállni, de a sors úgy hozta, hogy inkább a nézőtéren tombolt az Edda-, a Beatrice- és az LGT-koncerteken, és később interjúzott a nagy zenészekkel, Bródy Jánossal, Benkő Lászlóval és a többiekkel.
Ilyen előzmények után nem is csodálkozhatunk azon, hogy most kötetbe gyűjtötte az erdélyi zenei élet dokumentumait. A könyvről a következőt írja a Krónika Online: „A több mint 250 oldalas, fényképekkel gazdagon illusztrált könyv, bár felsorakoztatja az 1970 és 2010 között létező legfontosabb zenekarokat, ahogy a szerző is megfogalmazta, igyekszik nem lexikonszerű lenni. Nemcsak száraz leírásokat tartalmaz, hanem visszaemlékezéseket, újságcikkeket, szórakoztató történeteket is, illetve a zenekarokon túl szó esik tehetségkutatókról, érintőlegesen fesztiválokról is.”
Persze a könyvben felidézett korszak Erdélyben és persze Közép-Európában amolyan kísérleti terepe volt a popkultúrának. Az együttesek a világsikereket arató nyugati zenekarok mintáiból építkeztek, de közben nyilván számos helyi kulturális elemet is felhasználtak.
A minap egy beszélgetés során Demeter Szilárd, aki a közelmúltban a magyar könnyűzene koordinálásáért és társadalmasításáért felelős miniszteri biztos volt, arról beszélt, milyen izgalmas és tanulságos vállalkozás lenne összegyűjteni a huszadik század második felének popkulturális emlékeit, s megnézni, hogyan működött egymás mellett a magyar, a román, a lengyel, a cseh és a többi zenekar. Mit vettek át egymástól? Miben különböztek? Mennyiben voltak hasonlók? Mit követelt tőlük a közönségük?
A dolog azért kívánkozik ide, mert Zilahi Csaba éppen ebben az ügyben tett hatalmas lépést, amikor megírta erdélyi rocktörténetét.
Kiderül például a kötetből, hogy Erdélyben nagyon sok együttes lépte át az etnikai határokat. A könyvbemutatón a szerző úgy fogalmazott: az együttesekben általában románok és magyarok együtt zenéltek, így a zenét, a dalokat általában többnyelvűség jellemezte, legtöbbször románul, magyarul, angolul is énekeltek.Nem meglepő. Meglepő viszont, mennyire szűk lokalitásokban éltek a korszak bandái. Már-már a leghagyományosabb népi kultúra mintáit követi az a fajta regionalitás, ami ezeket az zenei formációkat jellemezte. A gyimesi, mezőségi, barcasági és a többi tájegység táncai, zenéi mind-mint egyedi sajátosságokat hordoznak, pontosan ugyanazt a lokalitást képviselve, amit Zilah a rockbandák világában megfigyelt. Úgy fogalmazott, a Kolozsváron nagyon ismert és kedvelt együttest nem ismerték mondjuk Háromszéken, a csíkszékiről pedig nem hallottak Marosvásárhely környékén.
Ezt a regionális tagolódást a könyv szerkezete is követi: a zenekarokat a lokális elvek mentén mutatja be a szerző. A kötetben közel száz zenekar szerepel, olyan bandák, amelyek szerző szerint letettek valami marandandót az asztalra, voltak saját számaik, fennmaradtak utánuk lemezek, felvételek.
Borítókép: Kovács Péter, a Kolozsvári rádió főszerkesztője, az RMDSZ volt ügyvezető elnöke faggatja Zilahi Csabát a kolozsvári ünnepi könyvhéten (Fotó: Facebook/Kolozsvári ünnepi könyvhét)
