Barátommal indultam a rendezvényre. Odafelé menet valami aktuális tanulmány kapcsán arról beszélgettünk, milyen módon falta föl a közösségi média a tartalmas közbeszédet, és csinált belőle kocsmai hangoskodást, hogyan szorította ki a modern technika az embert a közösségéből és tette monitorremetévé, miképpen uralta el a legnemesebb és legalantasabb emberi törekvéseket a profitérdek, s hogyan formált művészetből, kultúrából, közéletből, politikából jól értékesíthető merchandise-terméket, és mindezek nyomán hogyan vált fölöslegessé az értelmiség, vagy inkább az értelmiségi magatartásforma, hogyan lett hiábavalóvá a világról való tartalmas gondolkodás. De talán – jutottunk végkövetkeztetésre, mire megérkeztünk a Bálnához – a művészet még tud valami fontosat és érvényeset mondani életről, közösségről, emberről, mélységről és magasságról. – Habár – tamáskodott barátom – tavalyelőtt Zakariás István kiállított egy fémtáblát. Az volt ráírva: A kultúra túl komoly dolog ahhoz, hogy művészekre bízzuk. És én tartok tőle, hogy igaza volt – mondta, és azzal fejest ugrottunk a kiállítási forgatagba.
Az efféle galériás seregszemlék olyanok, mint az otthoni könyvespolcok. Azokon békésen megférnek a klasszikus irodalmi remekművek és a kortárs szórakoztató irodalom legbárgyúbb írásai, emitt pedig egymás mellett láthatjuk a művészettörténet néhány igazi óriásának alkotását és sok kortárs útkereső leggyatrábban sikerült ballépését. Ha kronológiai sorrendbe raknánk az Art Marketen fellelhető műtárgyakat, bizonyosan kirajzolódna előttünk az utóbbi fél évszázad históriája. Láthatnánk, ahogy a hatvanas-hetvenes évek szerethető figurativitásának helyét elfoglalta a hűvös és távolságtartó konstruktivizmus, majd mára egy rémült és kevéssé artikulált segélykiáltás.
Itt van például Amerigo Tot eddig ismeretlen csempegépe. Bukolikus jelenet gyönyörű lányokkal és piknikus hangulattal vagy Simona Fedele két kis leányarca: Sweetness – Love and flowers címmel. Szinte beléjük lehet szeretni. Aztán itt van mondjuk Fajó János vidám kis képecskéje, amiről a kiállító, Saás Kinga elmeséli: könnyen lehet, hogy Kassák Lajos műhelyében készült. Fajó ugyanis Kassák tanítványa volt, s szellemi örököse lett. „Világosan szerkesztett, tiszta és derűs színekkel közreadott alkotásai optimizmust sugároznak” – írja róla a szakirodalom. És tényleg.
Aztán akadnak itt abszurd alkotások is. Nem lehet mosoly, sőt kacagás nélkül tekinteni Markus Lüpertz karikatúraszerű színes bagolyfigurájára, amely a bagolyság minden attribútumát képtelenségig fokozva ábrázolja, vagy Artem Proot mókás oroszlánjára, amely olyan, mintha egy mesekönyvi illusztráció lenne. És, ha már mese: van itt néhány vászon, amelyeken a híres francia képregényfigurák, Piff és Herkules kel új életre, mellettük egy egész sorozat világvégi tájkép Behruz Kuul ecsetje alól, amelyek éppen olyanok, mintha a kilencvenes években futott rajzfilmsorozat, a Bátor a gyáva kutya című mese valószerűtlen világát ábrázolnák.
És ezzel el is érkeztünk a kiállítás nagyobbik, sőt túlnyomó részét alkotó disztópiához. Akadnak itt csontokból és drótokból összeszerkesztett rémalakok, zavaros zombiapokalipszist idéző képek, meg szadomazó vagy csuda tudja miféle különös kellékeket ábrázoló fotómontázsok. Ennek a sorozatnak a csúcsa Fritz Faust olvadozó performance-előadása. Képzeljük el a művészt – harminc körüli férfi – fehérre mázolt meztelen testtel, s némi légpárnás műanyag fóliával körbecsavarva, amint négy fagyott tejtömböt ölel magához, amelyek olvadnak, csöpögnek, folydogálnak körülötte, s amelyeket időnként letesz a földre, s megpróbál rajtuk megállva egyensúlyt találni… Vagy ne képzeljük el! A galériás halkan, de annál nagyobb lelkesedéssel magyarázza az alkotói lényeget az olvadásról, a szétcsúszó világról és a magunkhoz ölelt lét szétfolyó esszenciájáról. Viszonylag keveset értek belőle. Angolul beszél. De hangsúlyozza, hogy Faust fagyasztott tejet használ. Bizonyára fontos.
Kicsit tovább sétálva egyfajta kontrasztként infernális képet láthatunk. A lángoló háttér előtt boldog önfeledtséggel strandoló emberek vannak a vásznon. Mintha a pokol tüze égne mögöttük. Itt is, ott is felbukkan a természetbe belerondító ember munkája, a szemetelés, a felelőtlen környezetpusztítás, a változó éghajlat ilyen-olyan ábrázolása. Az embernek szinte az az érzése, hogy mindegyik művész mögött ott állt egy szigorú elveket és lapos tanulságokat diktáló Greta Thunberg. Nem folytatom. A világvégepornó akkor is csak pornó, ha nem altesti témákkal foglalkozik.
Apropó pornó! Itt van Jeff Koons kipingált BMW-je, amely a februári Frieze Los Angeles művészeti vásáron debütált. Emlékeztetőül elmondom, Koons az a giccsiparos, akinek egy – lufiból hajtogatott kutyust ábrázoló – szobráért kifizették minden idők legnagyobb summáját, 58,4 millió dollárt. Ennél több pénzt soha senki nem adott ki élő, kortárs művész alkotásáért. És persze Koons az a művész, akinek a kilencvenes években a népszerű pornószínésznőről készült szobrai megbotránkoztatták meg persze felcsigázták a műértő és műnemértő közönséget. Koons útja Cicciolina kerek hátsójától a BMW csíkosra festett elejéig jelképes erővel mutatja korunk művészetének lényegét.
Barátom pedig, miután végigjártuk a kiállítás minden zegzugát, így összegezte a látottakat:
Értem én, hogy a művészet a világ állapotát tükrözi, de úgy tűnik, ez a mi világunk olyan mentális, morális és intellektuális állapotba jutott, hogy nem nagyon segít rajta, ha lerajzolják.
Borítókép: Art Market Budapest (Fotó: Szigetváry Zsolt)
