20.45-kor, Joe Sumner felvezetését követően lépett színpadra a hetvenegy éves sztár a Papp László Budapest Sportarénában. Vastaps fogadta az első dal első taktusait, majd újabb klasszikus követte a felvezető The Police-nótát, a Message in the Bottle-t. A második dal az Englishman in New York volt.
A koncertek dallistája általában jól lekövethető menetrend szerint épül fel. A műsor felénél felpörgetik a hangulatot népszerű slágerekkel, majd a katarzisban, az utolsó blokkban játsszák a legnagyobb közönségkedvenc-szerzeményeket. Felfoghatatlan, hogy az Englishman csupán a második helyen szerepelt a játszott dalok listájában. Azaz: számos, ennél is zseniálisabb nóta szerepel a repertoárban.
Húsz dalt hallhattunk a bő másfél órás műsor alatt, megannyi klasszikus The Police-slágerrel fűszerezve. A The Police volt az a zenekar, amely a hetvenes évektől kezdődően meghatározó formációja volt a new wave irányzatának. Tette mindezt úgy, hogy punk-, post-punk, rock-, reggae- és jazzelemeket is bőven kevert abba a koktélba, amely a sajátja. Azok a felütések, azok a ritmusváltások és azok a semmivel össze nem hasonlítható taktusok, amelyek azonnal felismerhetővé teszik a The Police-t, a budapesti koncerten is jelen voltak. És ennek az elegynek leginkább speciális fűszere Sting hangja. A művész olyannyira profin játszik a hangszerein, amennyire mérhetetlen eleganciával és könnyedséggel létezik a deszkákon.
Jóleső hullámokon utaztuk. A zene hullámain, amelyek észrevétlenül csaptak át a rockból a reggae-be vagy épp a jazzbe és funkyba, hogy közben tényleg azt érezzük, hogy Everything’s Gonna Be Alright – ahogyan Sting is megidézte Bob Marley-t.
A For Her Love gitárjátékának üveghangjai, a könnyed oktávváltások és a tény, hogy egyik dal úgy áramlik át a másikba, hogy észre sem vesszük. Az egyik pillanatban még a Fields of Love-ot hallgatjuk, a másikban már a Spirits in the Material Worldöt, hogy aztán a Brand New Day-en át csordogáljunk bele a Shape of My Heart taktusaiba.
A Shape of my Heart első taktusai közben semmi más nem járt a fejemben, csakis Natalie Portman és Jean Reno kettőse. Aztán Sting csodálatos gitárjátéka mindezt feledtette, és már kizárólag az létezett, ami a színpadon történt.
