– Életem első felében akármit csinálhattam, nem kaptam semmilyen díjat, mert nem voltam megfelelő sem politikailag, sem származásilag. A klerikális reakciósok közé soroltak, így az aczéli rendszerben csak a tűrt kategóriába fértem bele, kitüntetésekről szó sem lehetett. Akkoriban még vágytam rájuk, de ez később megváltozott – mondta a Kultúra.hu portálon közölt beszélgetés során Hager Ritta textilművész, akinek munkáját nemrégiben Prima Primissima-díjjal ismerték el.
Hozzátette: az az érdekes, hogy az embernek először le kell tudnia mondani bizonyos dolgokról, nem szabad semmihez sem ragaszkodnia, és akkor mindent megkap. – Ez történt velem is a rendszerváltás után: sorban jöttek a díjak, pedig egyikre sem számítottam. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy Kossuth-díjat kapok, valamiféle idegsokkot kaptam, és erős gerincfájdalmaim lettek. Az átadón is botladozva mentem ki átvenni a díjat. De még egy Kossuth-díjhoz is hozzá lehet szokni, sőt kell is, mivel másnap ismét ugyanúgy folytatni kell a munkát. De mindig nagyon örülök és egyben meglepődöm, amikor valamilyen elismerésre jelölnek. A Nemzet Művésze díj is hatalmas elismerés volt, de még nagyobb megtiszteltetésnek éreztem a Pro Cultura Christianát, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ítélt oda nekem. Amikor már azt hittem, hogy minden lehetséges díjat megkaptam, jött a Prima Primissima-jelölés. El sem tudom képzelni, ki javasolt, hogyan kerültem be a nevek közé. A díjátadóra a férjemmel, Gelley Andrással és az egyik fiammal mentem, sajnos a másik pont covidos lett. Ők mindannyian nagyon sokat segítenek nekem a munkámban. Nagyon meg voltam lepődve, egyáltalán nem számítottam rá, hogy végül én kapom a díjat. Óriási megtiszteltetésnek érzem, egyelőre még fel sem fogtam igazán. Az biztos, hogy továbbra is dolgozni fogok, amíg az Isten engedi – hangsúlyozta Hager Ritta.
Élete fontosabb fordulatai kapcsán elmondta, hogy 1956 után el akart menni, mivel úgy érezte, hogy semmi sem köti ehhez az országhoz, ahol annyi rosszat tapasztalt.
– De a férjem nem akarta elhagyni az országot, és azt mondta, hogy nem fognak már visszajönni a korábbi nehéz idők. Így hát maradtunk, aminek ma már örülök. Mindig sok gyereket szerettem volna, de a kitelepítés, a kényszermunkák megpróbáltatásai miatt gyenge lett a szívem. Már azt sem akarták hagyni, hogy a második fiamat megszüljem. Viszont kilenc unokám van: az egyik fiamnak öt fia, a másiknak két lánya és két fia. Már 12 dédunokám is született, a legkisebbek a múlt hónapban érkeztek. A legszebb ebben a nagy családban az, hogy senki sem költözött külföldre. És mindannyian hívők is vagyunk
– emelte ki a művésznő, aki arról is szólt, hogy tavaly Belső csend címmel életmű-kiállítást rendezhetett a Vigadóban. Megjelent egy könyv is a munkásságáról Bárd Johanna grafikusművész tervei alapján, Wehner Tibor és Keppel Márton szövegeivel.
Legújabb munkái kapcsán elmondta, hogy a 2019-ben leégett Ráday utcai református kollégium újjáépített tömbjébe került a püspöki székhely is, oda kértek tőle egy majdnem négy négyzetméteres alkotást, A lélek útja a címe. – A munkáimban mindig nagy szerepet kapott a fény, elsősorban a belső fényünk ábrázolása. Ezt szeretném megmutatni ezen az alkotáson is – emelte ki.
Hager Ritta amikor az alkotó folyamatról szólt, elmondta, hogy akár egy-két évig is dolgozik egy művön. – Ennyi idő alatt jócskán lehet imádkozni, meditálni, szemlélődni és azon gondolkodni, hogy miért élünk a Földön. Szerintem azért, hogy adjunk másoknak.
Az életem nem volt könnyű, és sok szörnyű dolog történik a világban, de ha valakinek van hite, és úgy érzi, hogy az Isten vezeti, akkor sokkal könnyebben meg tud birkózni a nehézségekkel: már nem tűnnek olyan mélynek és súlyosnak.
Ezt szeretném valahogy továbbadni a munkáimmal – magyarázta.
Hager Ritta a beszélgetés során kiemelte, hogy Beöthy Tamás jezsuita szerzetes halála után férjével átvették a városmajori templom tornyában a Szent Ignác-i szemlélődő imát gyakorló csoport vezetését. – Tízen-tizenöten vannak benne, különböző korúak. Mindenki megkapja a maga brosúráját, amiben különböző bibliai szakaszok vannak. Ennek alapján otthon imádkozik, vállalva azt, hogy napi egy órát az aktuális bibliai szakaszról való szemlélődésre szán. Hetente egyszer találkozunk, és megbeszéljük, kinek mit adott az ima, milyen érzéseket, gondolatokat hozott benne felszínre. Nem előadást tartunk, csak figyelünk: meghallgatjuk, segítjük a csoport tagjait, kölcsönösen tanulunk egymástól. A napi egy óra soknak tűnhet, de nem az: nem elvesz az életünkből, hanem hozzátesz, hiszen minden más feladatunkkal sokkal könnyebben végzünk, nyugodtabbá és kiegyensúlyozottabbá válunk a hatására. Hála legyen az Úrnak! Az ember addig él, amíg dolga van. Eszerint nekem még mindig van itt tennivalóm – tette hozzá Hager Ritta.
Borítókép: Hager Ritta textilművész (Fotó: Kultúra.hu/Bach Máté)
