– Életem első felében akármit csinálhattam, nem kaptam semmilyen díjat, mert nem voltam megfelelő sem politikailag, sem származásilag. A klerikális reakciósok közé soroltak, így az aczéli rendszerben csak a tűrt kategóriába fértem bele, kitüntetésekről szó sem lehetett. Akkoriban még vágytam rájuk, de ez később megváltozott – mondta a Kultúra.hu portálon közölt beszélgetés során Hager Ritta textilművész, akinek munkáját nemrégiben Prima Primissima-díjjal ismerték el.
Hozzátette: az az érdekes, hogy az embernek először le kell tudnia mondani bizonyos dolgokról, nem szabad semmihez sem ragaszkodnia, és akkor mindent megkap. – Ez történt velem is a rendszerváltás után: sorban jöttek a díjak, pedig egyikre sem számítottam. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy Kossuth-díjat kapok, valamiféle idegsokkot kaptam, és erős gerincfájdalmaim lettek. Az átadón is botladozva mentem ki átvenni a díjat. De még egy Kossuth-díjhoz is hozzá lehet szokni, sőt kell is, mivel másnap ismét ugyanúgy folytatni kell a munkát. De mindig nagyon örülök és egyben meglepődöm, amikor valamilyen elismerésre jelölnek. A Nemzet Művésze díj is hatalmas elismerés volt, de még nagyobb megtiszteltetésnek éreztem a Pro Cultura Christianát, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ítélt oda nekem. Amikor már azt hittem, hogy minden lehetséges díjat megkaptam, jött a Prima Primissima-jelölés. El sem tudom képzelni, ki javasolt, hogyan kerültem be a nevek közé. A díjátadóra a férjemmel, Gelley Andrással és az egyik fiammal mentem, sajnos a másik pont covidos lett. Ők mindannyian nagyon sokat segítenek nekem a munkámban. Nagyon meg voltam lepődve, egyáltalán nem számítottam rá, hogy végül én kapom a díjat. Óriási megtiszteltetésnek érzem, egyelőre még fel sem fogtam igazán. Az biztos, hogy továbbra is dolgozni fogok, amíg az Isten engedi – hangsúlyozta Hager Ritta.
Élete fontosabb fordulatai kapcsán elmondta, hogy 1956 után el akart menni, mivel úgy érezte, hogy semmi sem köti ehhez az országhoz, ahol annyi rosszat tapasztalt.
– De a férjem nem akarta elhagyni az országot, és azt mondta, hogy nem fognak már visszajönni a korábbi nehéz idők. Így hát maradtunk, aminek ma már örülök. Mindig sok gyereket szerettem volna, de a kitelepítés, a kényszermunkák megpróbáltatásai miatt gyenge lett a szívem. Már azt sem akarták hagyni, hogy a második fiamat megszüljem. Viszont kilenc unokám van: az egyik fiamnak öt fia, a másiknak két lánya és két fia. Már 12 dédunokám is született, a legkisebbek a múlt hónapban érkeztek. A legszebb ebben a nagy családban az, hogy senki sem költözött külföldre. És mindannyian hívők is vagyunk
– emelte ki a művésznő, aki arról is szólt, hogy tavaly Belső csend címmel életmű-kiállítást rendezhetett a Vigadóban. Megjelent egy könyv is a munkásságáról Bárd Johanna grafikusművész tervei alapján, Wehner Tibor és Keppel Márton szövegeivel.