Van olyan verzió, hogy a légy győz

– Sokat változott az animációs filmkészítés, amióta a pályán van?
– A mai animációs filmrendezőknek sokkal több a lehetőségük. Régen ahhoz, hogy egy filmet elkészítsenek, kellett egy filmstúdió, az elkészült alkotás megjelenése is nagyon korlátozott volt. Ma már, ha valaki kreatív, egy mobiltelefonnal felvesz és megvág egy filmet, fel tudja rakni az internetre, és egészen sok embert el tud érni, ráadásul folyamatosan megtekinthető a mű. Nagyon megváltozott a világ. Ma már a filmstúdiókban is sokszor úgy dolgoznak a munkatársak, hogy mindenki otthon ül, és az interneten keresztül kommunikálnak és küldözgetik az elkészült részfeladatokat egymásnak.

– Ez látszik is a moziba kerülő alkotásokon: sokkal több emberi melegség jellemezte a régi animációs filmeket.
– A Pannónia Filmstúdióban egész nap együtt voltunk, együtt dolgoztunk, sokat beszélgettünk, együtt ebédeltünk, de még ebéd közben is temérdek alkalommal a munkáról volt szó. Ha tehetném, én biztosan egy olyan animációs filmstúdiót hoznék létre, ahol bejárnak és együtt dolgoznak a munkatársak, akik inspirálják egymást. Egy elidegenedett világban élünk, és ahogy mondja, ez meglátszik az elkészült munkákon is.

– Korán eldöntötte, hogy rajzfilmes akar lenni.
– Édesanyám a kezdetektől támogatott, mindig mondta, hogyha kitartó vagy és nagyon hiszel valamiben, fiam, akkor az teljesülni fog. Azt nem tette azért hozzá, hogy néhány dolog esetében ez negyven évig is eltarthat, ahogy Az utolsó vacsoránál is történt. Édesapám viszont nem tartotta komoly foglalkozásnak a rajzolást, ráadásul aggódott, hogy elkallódom, így még jobban sajnálom, hogy A légy Oscar-díját már nem élhette meg. A mi nemzedékünk egyébként még fontosnak tartja, hogy átadjuk a tudásunkat, én is rendszeresen tartok előadásokat a fiataloknak, vannak olyanok, akik miattam választották ezt a pályát.

– A nemzedéke filmstúdióknál tanulta meg, hogyan kell animációs filmet készíteni.
– Díszletfestőként és trükkfilmesként dolgoztam már a Mafilmnél, amikor 1968-ban felvettek a Pannónia Filmstúdióhoz, hatvan jelentkezőből hatan kerültünk be az animációs akadémiába, akkor így hívták a stúdió saját képzését. Mindent a gyakorlatban tanultunk meg, ráadásul az oktatás végén mindenki vizsgafilmet készíthetett.

– Az Oscar-díjas A légy című filmen kívül életművében Az utolsó vacsorát szereti a legjobban. Laptopjának nyitóképernyőjén is a filmből látható egy kocka. Viszont azt is lehet tudni, hogy nem mai az ötlet.
– Több mint négy évtizeden át dédelgetett tervről van szó, 1978-ban adtuk be Az utolsó vacsora első storyboardját, amelyet akkor elutasítottak. Én hiszek abban, hogy semmi nem történik véletlenül, mert ha én akkor, azon a technikai szinten, ahol az animációs filmgyártás tartott, megcsinálom, nem lett volna méltó a freskóhoz a kész film. Így viszont egy olyan alkotást tudtunk elkészíteni, amely méltó módon közelít keresztény kultúrkörünk legfontosabb történetéhez, és emléket állít Leonardo da Vinci folyamatosan pusztuló ötszáz éves remekművének. 

Fontos, hogy a film a fiatalokhoz is közel hozza a bibliai történetet, ezért is dolgozunk azon, hogy a milánói refektórium előterében folyamatosan vetítsék a látogatóknak, akik így, a valódi freskó megtekintése előtt már lélekben is felkészülhetnek a mű befogadására.

– Mindenki tudja, hogy nem a hivatalos ünnepségen vehette át az Oscar-díját, amit A légy című háromperces animációs filmjéért kapott, mert nem engedték ki az akkori rendszerben. De arról keveset tudunk, mi volt az indoklás.
– Esélytelennek tartották a filmet a két kanadai jelölttel szemben, ami ostobaság volt, de nekem végig kellett hallgatnom ezt az indoklást, és el kellett fogadnom. Ettől függetlenül volt, akit kiengedtek, például Szabó István Bizalom című filmjét szintén abban az évben jelölték Oscar-díjra, őket kiengedték, Andorai Péter mindjárt meg is ragadta a lehetőséget és disszidált.

– Miért volt ennyire különleges A légy?
– Mert egyrészt a légy szemszögéből látunk mindent, másrészt olyan látványvilágot teremtettünk, amelynek mélyére repül a légy. Vagyis térben látható a háttér. Ilyet előtte nem csinált senki. Egyébként kiderült később, hogy kétféle néző van, az egyik a légy akar lenni, és meg akarja úszni az üldözést, amelyet akkor sokan némi rendszerellenes áthallással értelmeztek, aztán voltak olyanok, akik azért drukkoltak, hogy csapják le végre, mert idegesítő.

– Dolgozószobájának falán olyan rajzokat is látunk a filmből, amely nem szerepelt a végleges verzióban. Ezen egy férfi fekszik a padlón.
– Elkészítettünk egy olyan befejezést is, amelyben a légy győz, de azt nem fogadták el, így nem ez került a film végére. Egyébként a film fikció, de a háttérben látható környezet és tárgyak valóságosak, gyerekkorom világát idézik.

– Polgári környezetet látunk a műben, európai kultúrkörünk értékeit, szobrokat, festményeket, sőt még egy zongorát is, amelyre rácsap a láthatatlan ember, hogy megszabadulhasson a légytől.
– Négyen voltunk fiútestvérek, mind a négyen tanultunk zongorázni, bár az is igaz, hogy nem igazán rajongtunk érte. A bátyám sokszor megpróbálta rácsapni a kezünkre a zongorát, hátha így megússzuk a kötelező gyakorlást. A zenélésnél én személy szerint jobban szerettem később teniszezni, ez a sport egész életemet végigkísérte. Amikor visszajöttem Kanadából, csak felhívtam a régi barátaimat, hogy újra teniszezzünk, és ott folytattuk, ahol azelőtt abbahagytuk.

– Miért ment ki Kanadába?
– Először Németországban dolgoztam hivatalosan, Kanadába később mentem, akkor, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy Németországban nem lehet saját vállalkozásom, saját otthonom, ott csak vendégként dolgozhattam. A fejlődési lehetőség miatt is választottam Kanadát, ahol beigazolódott, hogy van még mit tanulnom. Szakmailag kinyílt előttem a világ, a legnagyobbakkal tudtam együtt dolgozni, az animációs filmkészítés során ugyanis mindig van mit tanulni. Kanadában megtapasztaltam, hogy az animációs filmkészítést a reklámipar is örömmel alkalmazza, izgalmas kifejezési formának tartja. Ám azt is láttam, hogy az európai művészfilmes megoldások is érvényesülhetnek, csak sokkal korlátozottabban. Az amerikaiak nem tudták jól értelmezni az európai vizuális nyelv finomságait. Érdekes volt megismerni az amerikaiak világszemléletét is, amelyben kevésbé nagy hangsúllyal van jelen a múlt és a hagyomány.

– Az utolsó vacsora című filmje kapcsán azzal is szembesült az elmúlt két évben, hogy nem is olyan könnyű érvényesülni keresztény vallási témájú alkotással a mai fesztiválokon.
– Sok fesztiválra neveztük a filmet, de hamar kiderült, hogy a keresztény vallási téma milyen mértékig háttérbe szorult. Ám az is igaz, hogy nemcsak Argentínában díjazták, hanem Magyarországon is megkapta a szakmától az év animációs filmje díját 2020-ban.

– Nemrég vehette át a Magyar Szent István-rendet, korábban a legnagyobb hollywoodi, európai és hazai díjakat is megkapta. Mit jelentenek ezek önnek?
– Mindegyik díj után sokkal több energiával láttam hozzá az új munkákhoz. Lelkesítenek, energiával töltenek fel a komoly elismerések. És ez azért is fontos, mert egy animációs film elkészítése olykor évekig is eltarthat. Az utolsó vacsora című film három évig készült, csaknem hatezer rajz a bizonyíték arra, hogy ez egy kemény munka. Egyébként Leonardo da Vinci is hangsúlyozta a művészi munka jelentőségét és időtállóságát. Ahogy egy helyütt mondja: 

Ami az emberben jó, az elmúlik, de nem így a művészetben.

– Most min dolgozik?
– Már a Szépművészeti Múzeum Hieronymus Bosch-kiállításán is látható volt az a másfél perces alkotásunk, amely során a festőművész egyik leghíresebb képét, a Gyönyörök kertjét keltettük életre egy évvel ezelőtt. Ez még csak egy ízelítő abból, mit szeretnénk megvalósítani, de arra jó, hogy a támogatók értsék a céljainkat.

– Mik a célok?
– Elsősorban az, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy a Bosch festményén ábrázolt bűnök korunkban már nem bűnként, hanem teljesen természetesen vannak jelen. Ami nem jó. 

Megidéztük a háborút is, mert korunk egyik legnagyobb problémája, hogy fél évszázados béke után újra háború dúl Európában. Hiába építi fel az európai ember kőkemény munkával a jóléti társadalmat évtizedek alatt, hiába szűnik meg szinte teljesen az éhezés és a fázás Európában, elegendő fél év arra, hogy több évtizedes munka a semmibe vesszen.

 Persze van remény. A művészek dolga is ez: fel kell tudni mutatni a fiataloknak az értékeket, hogy ne ismételjük újra és újra ugyanazokat a hibákat és bűnöket.

Borítókép: Rófusz Ferenc (Fotó: Kurucz Árpád)