A kultuszfilm fogalmát sokan sokféleképpen használják: már az is elég lehet ehhez a címkéhez, ha egy filmet előszeretettel töltenek le filmszakos egyetemisták. Használatos a rétegfilm szinonimájaként is, de leginkább talán akkor járunk közel az igazsághoz, ha azt mondjuk, a kultuszfilm nem törvényszerűen klasszikus, nem is feltétlenül kasszasiker a bemutatása idején, viszont idővel saját kultúrát teremt, tartós és olykor fanatikus, akár egyre gyarapodó rajongás kíséri. És persze lehet kultusza olyan filmnek is, ami kasszasiker volt és máig klasszikusnak számít, hiszen nehéz elképzelni nagyobbat A Keresztapa, a Star Wars és A Gyűrűk Ura kultuszánál.
A nagy Lebowski egyfelől tökéletes (sőt az egyik legszemléletesebb) példa a kultuszfilmre: bár a bemutatása idején csalódást okozott a friss Oscar-díjas Coen fivérektől, azóta már magyarul is kiadták a kult státuszával foglalkozó könyvet (A nagy Lebowski-könyv Bill Green tollából), és húsz éve rendeznek rajongói összejöveteleket és Lebowski-fesztiválokat számos amerikai városban. Még vallást is alapítottak a film életszemlélete alapján, és két afrikai pókfaj is a film karakterei után kapta a nevét.
A film kult státusza viszont abból a szempontból mégis meglepő, hogy A nagy Lebowski egy meglehetősen földhözragadt vígjáték. Az nem csoda, hogy a Star Wars és A Gyűrűk Ura kultuszt teremtettek a sajátos fantáziauniverzumukkal, sem az, hogy kultusza van a maffia szektaszerű (az angolban a cult nem véletlenül jelent egyszerre kultuszt és szektát) szervezetének kulisszái mögé bepillantó A Keresztapának. A nagy Lebowski viszont mentes minden efféle kult-gyanús egzotikumtól.
Igazából nincs benne semmi különleges azon kívül, hogy zseniális. A vígjáték műfaj történetének talán legeredetibb karakterei vannak benne. Mindenkinek (legalábbis a szerencsésebbeknek) van olyan ismerőse, mint Jeff Lebowski, azaz a „Dude”, ami szó szerint Haver, egyes fordításokban Töki vagy Fószer. Jeff Bridges karaktere egyszerre végtelenül hiteles és emberi, de közben „ha nem lenne, ki kéne találni”. Gyarló, kicsinyes, hazudik másoknak és főleg magának, de pont a kisszerűsége miatt szerethető.
A dialógusok pedig nemcsak azért olyan idézhetőek, mert viccesek, hanem mert tökéletesen autentikusak és életszerűek is, mindben rejlik valami mögöttes, indirekten is sokat elmondanak a karakterről.
És a munkakerülő Töki még nem is a film legjobb karaktere, az sokkal inkább John Goodman figurája, Walter: Vietnamot azóta sem heverte ki, szerinte a nácik legalább hittek valamiben, és mellesleg hithű zsidó, pedig csak az exfelesége miatt tért be (nem meglepő módon a karaktert valós személy ihlette, a legendás hollywoodi rendező és csodabogár, John Milius).
A film felejthetetlen fő- és mellékkarakterei (Jeff Bridges és John Goodman egyaránt a legjobbjukat nyújtják) egyébként egy hagyományos bűnügyi történetben mozognak: szövevényes krimibe, thrillerbe, film noirba csöppennek Los Angeles utcáin. Hitchcocki alaphelyzet, ahogy az utca embere tévedésből bűnügybe keveredik: a Fószert névazonosság miatt összekeverik a dúsgazdag „nagy” Lebowskival, és rajta próbálnak behajtani egy tartozást. A Haver, csak hogy kártalanítsák a megtámadása során levizelt szőnyegéért, alaposan belekeveredik egy amatőr emberrablásba, amit könnyedén megúszhattak volna Walterral, ha több eszük van.
A történetben tehát nincs semmi rendkívüli, teljességgel karaktervezérelt filmről van szó, amiben a figurák különcsége és komplexitása görgeti előre a cselekményt.
De közben a karakterek is egyszerűen csak jól vannak megírva és eljátszva, összességében A nagy Lebowski azért lett kultikus, mert remek film, és ez több mint elég.
Borítókép: A nagy Lebowski film jelenete (Fotó: mafab.hu)
