Egy kisiskolás lányt brutálisan meggyilkolnak egy Isten háta mögötti település mellett elterülő erdőben, egy éppen nyugdíjba készülő nyomozó pedig elvállalja, hogy a szakértelmével segítse a rendőrséget és azt is, hogy közölje az áldozat szüleivel a tragikus hírt. A gyermek édesanyja megesketi a férfit, hogy találja meg a tettest, és csakhamar kézre is kerül egy rendkívül flúgos figura, aki az erőszakos kihallgatás során be is vallja az emberölést, de néhány perccel később még az őrsön öngyilkos lesz. A rendőrség lezártnak tekinti az ügyet, az idős nyomozó azonban sejti, nem a megfelelő embert kapták el – letelepedik a tetthely közelében, kapcsolatba kerül egy elvált, gyermekét egyedül nevelő nővel és mint a pók a hálójában, várakozik, mikor lép színre újra a valódi gyilkos. És szépen-lassan belecsavarodik az ügybe és abba, hogy képtelen teljesíteni a megölt kislány édesanyjának tett ígéretét.
Ez az alaptörténete Friedrich Dürrenmatt kisregényének, Az ígéretnek, amelyet számtalan alkalommal adaptáltak vászonra, és elfogultság nélkül állítható, hogy a legkiválóbb adaptációja az 1990-es, méltatlanul keveset emlegetett és méltó minőségben csupán néhány hete elérhető Szürkület.
Fehér György rendezését a rendszerváltás utáni első nagyjátékfilmjeként is szokás emlegetni, ugyanakkor egy pillanatig nem érezni rajta a politikai légkör megváltozását vagy a felszabadulást. Sőt, éppen ellenkezőleg, egy apokaliptikus vízió, amelyben a barázdált arcú férfiszereplők mintha csak a purgatóriumba kerültek volna egy meg nem nevezett helyszínen – az alkotást egyébként Rónabányán forgatták – és egy szintén meg nem nevezett időben – utalás szinten következtethetünk csak arra, hogy valamikor a harmincas években járunk –, ahol soha nem süt ki a nap, minden barátságtalan és nyomasztó, az erdő pedig végeláthatatlan és titokkal teli.
A kísérteties atmoszférát a fekete-fehér képek a végletekig fokozzák, a vásznon itt ténylegesen a szürke összes árnyalata megjelenik, a barátságtalan, komor időjárás tökéletesen tükrözi a szereplők lelki állapotát.
A szürreális táj fojtogató hangulatú, és külön érdekes, hogy amikor Fehér György a forgatási helyszínt kereste, tudtán kívül az erdőnek pont egy olyan pontján találta meg, ahol a valóságban is gyilkosság történt – igaz, nem egy kisgyereket, hanem egy erdészt öltek meg baltával.
És bár a film elején azt írják, a forgatókönyv Dürrenmatt regényének csupán a motívumainak felhasználásával készült, valójában egy igencsak szöveghű feldolgozásról van szó néhány eltérést leszámítva. A Szürkületben két – név nélküli – nyomozó próbálja feltárni az ügyet, a sikertelenségben Derzsi János karaktere őrül bele, míg Haumann Péter figurája konokul hisz abban, hogy a tettes az a félbolond férfi, aki a kihallgatást követően megölte magát. És némiképpen megváltozott a befejezés is: közös a könyvben és a filmben, hogy a nyomozó egyaránt közel kerül egy elvált nőhöz, akinek a gyermekét később megpróbálja lépre csalni a gyilkos, a rendőr pedig a helyszínen lesben várja a felbukkanását, de ezt követően eltérő a finálé. A kisregényben a tettes úton a találkozóhelyre autóbalesetet szenved és meghal, a főszereplő pedig ezt soha nem tudja meg és nem érti, miért nem vált be kelepcéje, majd beleőrül abba, hogy nem sikerült elfognia a gyilkost. Ezzel szemben a Szürkületben szintén hiába várakozik a rendőr, a kollégája pedig talál is az út mentén egy autóroncsot, abban azonban nem ül senki – nem derül ki, hogy egyáltalán a gyilkos kocsijáról van-e szó és az sem, hogy ha igen, mi lett a sorsa; megérezte a vesztét és elmenekült, köddé vált volna vagy a stáblista után is ott kísért az erdőben és egyfajta folklórrémmé válik, amellyel évtizedek után is ijesztgetik majd a gyermekeket.
