Egy kisiskolás lányt brutálisan meggyilkolnak egy Isten háta mögötti település mellett elterülő erdőben, egy éppen nyugdíjba készülő nyomozó pedig elvállalja, hogy a szakértelmével segítse a rendőrséget és azt is, hogy közölje az áldozat szüleivel a tragikus hírt. A gyermek édesanyja megesketi a férfit, hogy találja meg a tettest, és csakhamar kézre is kerül egy rendkívül flúgos figura, aki az erőszakos kihallgatás során be is vallja az emberölést, de néhány perccel később még az őrsön öngyilkos lesz. A rendőrség lezártnak tekinti az ügyet, az idős nyomozó azonban sejti, nem a megfelelő embert kapták el – letelepedik a tetthely közelében, kapcsolatba kerül egy elvált, gyermekét egyedül nevelő nővel és mint a pók a hálójában, várakozik, mikor lép színre újra a valódi gyilkos. És szépen-lassan belecsavarodik az ügybe és abba, hogy képtelen teljesíteni a megölt kislány édesanyjának tett ígéretét.
Ez az alaptörténete Friedrich Dürrenmatt kisregényének, Az ígéretnek, amelyet számtalan alkalommal adaptáltak vászonra, és elfogultság nélkül állítható, hogy a legkiválóbb adaptációja az 1990-es, méltatlanul keveset emlegetett és méltó minőségben csupán néhány hete elérhető Szürkület.
Fehér György rendezését a rendszerváltás utáni első nagyjátékfilmjeként is szokás emlegetni, ugyanakkor egy pillanatig nem érezni rajta a politikai légkör megváltozását vagy a felszabadulást. Sőt, éppen ellenkezőleg, egy apokaliptikus vízió, amelyben a barázdált arcú férfiszereplők mintha csak a purgatóriumba kerültek volna egy meg nem nevezett helyszínen – az alkotást egyébként Rónabányán forgatták – és egy szintén meg nem nevezett időben – utalás szinten következtethetünk csak arra, hogy valamikor a harmincas években járunk –, ahol soha nem süt ki a nap, minden barátságtalan és nyomasztó, az erdő pedig végeláthatatlan és titokkal teli.
A kísérteties atmoszférát a fekete-fehér képek a végletekig fokozzák, a vásznon itt ténylegesen a szürke összes árnyalata megjelenik, a barátságtalan, komor időjárás tökéletesen tükrözi a szereplők lelki állapotát.
A szürreális táj fojtogató hangulatú, és külön érdekes, hogy amikor Fehér György a forgatási helyszínt kereste, tudtán kívül az erdőnek pont egy olyan pontján találta meg, ahol a valóságban is gyilkosság történt – igaz, nem egy kisgyereket, hanem egy erdészt öltek meg baltával.
És bár a film elején azt írják, a forgatókönyv Dürrenmatt regényének csupán a motívumainak felhasználásával készült, valójában egy igencsak szöveghű feldolgozásról van szó néhány eltérést leszámítva. A Szürkületben két – név nélküli – nyomozó próbálja feltárni az ügyet, a sikertelenségben Derzsi János karaktere őrül bele, míg Haumann Péter figurája konokul hisz abban, hogy a tettes az a félbolond férfi, aki a kihallgatást követően megölte magát. És némiképpen megváltozott a befejezés is: közös a könyvben és a filmben, hogy a nyomozó egyaránt közel kerül egy elvált nőhöz, akinek a gyermekét később megpróbálja lépre csalni a gyilkos, a rendőr pedig a helyszínen lesben várja a felbukkanását, de ezt követően eltérő a finálé. A kisregényben a tettes úton a találkozóhelyre autóbalesetet szenved és meghal, a főszereplő pedig ezt soha nem tudja meg és nem érti, miért nem vált be kelepcéje, majd beleőrül abba, hogy nem sikerült elfognia a gyilkost. Ezzel szemben a Szürkületben szintén hiába várakozik a rendőr, a kollégája pedig talál is az út mentén egy autóroncsot, abban azonban nem ül senki – nem derül ki, hogy egyáltalán a gyilkos kocsijáról van-e szó és az sem, hogy ha igen, mi lett a sorsa; megérezte a vesztét és elmenekült, köddé vált volna vagy a stáblista után is ott kísért az erdőben és egyfajta folklórrémmé válik, amellyel évtizedek után is ijesztgetik majd a gyermekeket.
A Szürkületet már csak a története miatt is könnyű beletuszkolni a krimi kategóriájába, de jól érezhetően egy szerzői filmről van szó. És aligha lehetne letagadni azt, hogy konzulensként Tarr Béla is közreműködött: utóbbi nem sokkal korábban készítette el a Kárhozatot, amely éles váltást jelentett a pályájában, és megtalálta vele a rá jellemző formanyelvet – míg a korábbi olyan fikciós dokumentumfilmjei és szociodrámái, mint a Családi tűzfészek vagy az Őszi almanach cselekmény- és párbeszédközpontúan tártak fel társadalmi problémákat, addig a kilencvenes évekhez közeledve a határozott történetvezetés már kevésbé érdekelte, ehelyett szinte külső szemlélőként, szociografikus megfigyelőként tárta fel a szereplői tág életterét, rendkívül lassan és részletgazdag képet alkotva a tárgyalt közegéről, meglátva a külön mikrosztorit egy-egy használati tárgyban, egy poros útban vagy egy öreg fában. Ez a látszólagos fókuszálatlanság jellemzi a Szürkületet is, a kamera, mintha maga is egy mellékszereplő lenne, nem minden esetben követi a cselekményt – előfordul, hogy amikor a rendőrök kiszállnak az autóból, az operatőr bent marad a kocsiban és onnan pásztázza a tájat, amikor pedig a nyomozó közli az áldozat családjával a tragédiát, illedelmesen nem lép be a házba, csak az ablakon belesve követi az eseményeket. Ezáltal a Szürkület a műfaji krimik felé emelkedik és egy rendkívül szubjektív és hipnotikus élménnyé válik.
Koránt sem ez volt első alkalom, hogy Fehér György nemzetközi irodalmi alapanyagból dolgozott, korábban mások mellett Molière vagy Shakespeare műveit is adaptálta televízióra, de a Szürkület az első mozifilmje és mint ilyen, egy egyedi személettel és látásmóddal bíró rendező bemutatkozása, akinek tragikusan korán véget is ért a pályája. Ezt követően még egy munkáját tűzték nagyvászonra, a Szenvedélyt, amely szintén egy nyugati könyv, jelesül James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című regényének a harmincas évek Magyarországára áthelyezett verziója – utóbbiban egyébként ugyancsak Derzsi János játssza a főszerepet, de Haumann Péter is feltűnik benne, illetve Tarr Béla ebben is közreműködött, ezúttal társíróként. Az 1998-as bemutatót követően a televízió számára készített még kisebb produkciókat, majd 2002-ben mindössze hatvanhárom évesen meghalt.
Azt nem tudni, hogy vajon látta-e még a halála előtt Magyarországon csupán három hónappal bemutatott Az ígéret megszállottját, amely szintén Dürrenmatt kisregényének adaptációja és a Szürkülethez hasonlóan egy méltatlanul keveset emlegetett darab.
Sean Penn rendezései éppen olyanok, mint az általa megformált karakterek: szikárak, férfiasak és régimódiak, stílusában leginkább Clint Eastwood filmjeihez hasonlítanak. Nincs ez másként a 2001-es művében sem: a cselekmény ezúttal Amerika északi szegletében játszódik – a filmet Kanadában forgatták –, azonban Fehér Györggyel ellentétben nem vész el a tájban, hanem jóval cselekményközpontúbb és karakterközpontúbb, a Szürkület szűkszavú szereplőivel ellentétben itt jóval fókuszáltabban követhetjük végig, ahogy a nyugdíjaskorú rendőr megszállottsága fokozódik és egyre inkább megtébolyodik. A főszerepet Jack Nicholson játssza, aki pályájának egyik utolsó igazán emlékezetes alakítását nyújtja, és bár a olykor a ripacskodás határát súrolja, a heves gesztusai tökéletesen illeszkednek a józan eszét – átvitt értelemben és szó szerint is – egyre inkább elveszítő férfihoz.
Az ígéret megszállottja jóval brutálisabb film, mint a Szürkület, ez már az elején kiderül, amikor megmutatják a kislány vérbe fagyott holttestét, de szembetűnő annál a jelenetnél is, amikor a nyomozás elején ártatlanul elfogott balek – aki ezúttal egy kábítószerfüggő indián férfi Benicio Del Toro alakításában – a rendőrségen fejbe lövi magát.
Fehér György megközelítésével ellentétben ezt az adaptációt nem jellemzi világvége hangulat, sőt, talán éppen ellenkezőleg: az eset után a kisváros élete zajlik tovább, minta misem történt volna, miközben a nyomozó megreked az időben és belebetegszik az ügybe.
A film lezárása azonban annak ellenére, hogy alig tér el a Szürkületétől, jóval gyomorba vágóbb, cinikusabb és nihilistább, lényegében az utolsó képsorok teszik fel a pontot i-re. Egészen addig egy lassan csordogáló, hangulatos krimivel van dolgunk, de a katartikus finálé elgázolja és az út szélén hagyja a nézőt.
Az ígéret megszállottja nem szárnyalja túl a Szürkület művészi vízióját, az átlagos amerikai műfaji darabokat azonban messze felülmúlja, az amerikai filmgyártás hetvenes évekbeli bátor, kísérletező produkcióit idézi. Hollywoodnak azt az arcát, amely mára szinte teljesen eltűnt és nem jobb a helyzet már az ezredforduló környékén sem – nem véletlen, hogy Sean Penn ötletét mindegyik nagy stúdió visszautasította, végül alacsony költségvetésből, egy független stúdió segítésével készülhetett el csupán. És sajnálatosan a pénzembereknek anyagi értelemben igazuk lett, a közönség nem volt vevő a komor történetre sem Amerikában, sem máshol, a film világszinten is megbukott.
A Szürkület megtekinthető a Filmio kínálatában, Az ígéret megszállottja pedig a Netflixen érhető el.
Borítókép: Szürkület (Fotó: Filmio)
