A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagját, aki életének 96. évében, július 17-én hunyt el, a Kulturális és Innovációs Minisztérium saját halottjának tekinti. Lator Lászlót a református egyház szertartása szerint búcsúztatták a Hóvirág úti ravatalozóban. Ferencz Győző József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke, egykori tanítvány búcsúbeszédében Lator Lászlót idézve azt mondta: „egész életemben szerencsém volt”.

Ferencz Győző szerint Lator László szerencsés volt, hogy nyugodt, a szellemiek iránt fogékony családba született, hogy „földközelben, Tiszasásváron töltötte gyerekkorát, bokrok alatt bogarászva”.
Szerencsés volt, mert túlélte a II. világháborút, a szovjet hadifogságot, az átszökést a határon. Makón jó kezekbe került, felvették az Eötvös-kollégiumba, majd miután kizárták, mégis elvégezhette az egyetemet – mondta Ferencz Győző, emlékeztetve arra, hogy Körmenden volt tanár, majd az Európa Könyvkiadónál lett alapító-szerkesztő, főszerkesztő. 1970-ben a televízióban a nézőket hódította meg közvetlenségével, előtte nem sokkal jelent meg Sárangyal címmel első verseskötete
– idézte fel.
Ferencz Győző szerint Lator László soha nem mondta magáról, hogy költő, ha elkerülhetetlen volt, hogy valami álljon a neve után, akkor az írót választotta. Lator alapító tagja, tíz éven át ügyvezető elnöke volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának – mondta.
Ferencz Győző szerint a Kossuth-díjas költő, esszéista és műfordító tudta, hogyan lehet az ismeretlent a kimondhatóság hálójába fogni. Nem volt eszköztelen költő, de eszközeit nem akarta mutogatni, szerinte anyagát sűrűre szőtte, és azt a kevés versét is könyörtelen kritikával olvasta.
Az 1990-es évek végén kétszer is megjelentek összegyűjtött versei, köztük az ifjúkori költeményei is – hívta fel a figyelmet Ferencz Győző, aki szerint Lator a költészet mesterségét szünet nélkül gyakorolta. Mintha állandó készenlétben lett volna.
„László! Kedves László, öröknek hitt barátunk! Nincs ez sehogy se rendjén...” – hangsúlyozta búcsúbeszédében a barátok nevében Várady Szabolcs Kossuth- és József Attila-díjas költő. – Szerda van és nekünk a Mongol étteremben kellene ülnünk a Márvány utcában, és az édes pincérlányokkal évődve felhajtani a csak nekünk, törzsvendégeknek járó törkölypálinkát – hangsúlyozta Várady Szabolcs, aki Lator Lászlót soha nem jutott eszébe Laci bátyámnak szólítani: ő mindig is László volt.
Lator Lászlóban egy csepp bácsis nem volt, ellenben volt benne jó adag dévajság, virgonc humor, de heves indulat is. A rossz versekre tudott a legjobban haragudni
– mondta Várady Szabolcs.