Harminckét művész látványos, mondhatni nyomasztóan émelyítő alkotása várja mindazokat, akik vállalják ezt a különös utazást a cukiság mélységeibe. A két fiatal kurátor, Maj Ajna és Jan Elantkowski művészcsoportok és egyéni alkotók munkái mellett, hét részletben, szöveges ismertetők segítségével szeretne eligazítani bennünket az első látásra talán gyerekek szórakoztatásának tűnő mesefigurák és játékok világában. Ám ez csak a látszat, mert a kiállítás mélyebbre ás, mint gondolnánk. Az édibédiség jelensége mögötti válaszokat keresik a pszichológia (Sigmund Freud), a „bébiséma” (Konrad Lorenz kifejezése, elmélete), a kultúrtörténeti háttér segítségével (a japán Edo-korszak), valamint vizsgálják a mesei elemek és a politika vagy a számítástechnika, a média és a társadalomtudományok viszonyait is.
Vizuális izgalmakban ugyanis nincs hiány ezen a kiállításon. A groteszk módon, befőttesüvegbe gyömöszölt plüssállatok vagy a színpompás muffin-törpéknek tűnő kerámiaszobrok mellett itt van velünk sok apróbb-nagyobb, harsány színekben pompázó játék, s a felismerhető és beazonosítható szereplőktől szépen eljutunk egy nonfiguratív kavalkádig.
A főként a túlzás, túlhangsúlyozás eszközével élő alkotók művei egy nyomasztó labirintusba vezetnek minket, rámutatva arra, hogy naponta találkozunk ezekkel a vizuális ingerekkel, mégsem tudjuk, miket is hívnak elő a lelkünkből vagy az emlékeink közül. Reakcióink többnyire zsigeriek, akárcsak a gyerekeknek: a játékfigurák és mesealakok vagy tetszenek, vagy nem, de arra bizonyosan nem gondolunk, hogy ezek a kisebb-nagyobb cukiságok milyen többletjelentéssel bírhatnak.
Talán különösnek tűnik, de az emberi természet sötét oldalához is közelíthetünk innen. Jól tudjuk, hogy a gyerekek és a játékok kapcsolata lehet torz is, az elátkozott mesefigurák, a gyilkos babák vagy bohócok a horrorfilmek kedvelt szereplői. Jól példázza ezt a Gyerekjáték-horrorsorozat, az Annabelle-filmek démoni babája, de Stephen King Az című regénye, és a regényből készített film főhőse, a sátáni bohócfigura is. Erre utal itt néhány apokaliptikus műalkotás is, így Annette Messager Az állatok bosszúja című, feketében pompázó installációja vagy Joyce Pensato szintén fekete zománcfestékbe rejtőző mesealakjai. Meglepőnek tűnik, de ez volt az egyik legreálisabb jelképértelmezés ezen a szándékoltan tömény hatású tárlaton. Érdekes, hogy a cukiságjelenségnek otthont adó japán kultúrában (innen ered a kawaii, azaz aranyos kifejezés) a hajnak is kitüntetett szerepe van, jól tudják ezt azok, akik például A kör vagy Az átok című rémfilmek nőalakjaira gondolnak, s ez a kísérteties hatás visszaköszön Teppei Kaneuji torz, színes szobrocskáin, melyek műanyag játékok hajából vannak összeállítva.
Persze nemcsak démoni erő vagy gonoszság rejtőzhet a cukiság mögött: a XXI. századi lét tipikus jelenségei is körülvesznek itt bennünket. A túlfogyasztás, felhalmozás értelmetlensége is megkapja a maga kritikáját: tárgyak tobzódását látjuk Misaki Kawai szövött fali alkotásaiban. A pixelekből álló „festmények” a számítógépes játékok uniformizált elemeit idézik, Ben Jones videója, az Utazás II. egyenesen „alfa-állapotba” hozza a fiktív autó útját követő, merengő nézőt, de a céltalan, gyerekes „kincsgyűjtögetés” jelensége is része a kiállításnak, az utóbbit Fischer Judit finom akvarellsorozata példázza. Vannak itt kedves és elgondolkodtató figurácskák, óriásira nagyított mesehősök, ismert rajzfilmek szereplői is.
Elgondolkodtató, hogy a gyerekek és felnőttek világa közti átjárhatóságot hogyan alakítja a gyermeki ént célzó cuki jelensége. Mindezt a reklámok, a rajzfilmek, a populáris zenei kultúra is erősíti, így a japán manga képregények és anime rajzfilmek – mely utóbbi két család az 1980-as évek elejétől váltak ismertté a nyugati kultúrákban.
Nagyon sok területet érintő társadalmi jelenség ez, különleges kódokkal és rengeteg, önmagán túlmutató szereplővel. Ezért is érdemes megállni e jelenség mellett, és kívülről vizsgálni, tudatosítani azt, hogyan működik.
Aki teheti, menjen el a kurátorok tartotta tárlatvezetések alkalmaira. Vitákat és elmélyült beszélgetéseket bizonyosan inspiráló tárlat ez, amely tükröt tart nekünk, a tükörből pedig lehet, hogy visszanéz ránk saját, cukortól maszatos arcunk.
Borítókép: A Ludwig Múzeum kiállítását elsősorban a fiatal generáció látogatja (Fotó: Bach Máté)
