– A Vakvágány: A „szocializmus alapjainak a lerakása” vidéken a hosszú ötvenes években 1–2. című kötetek szerkesztőjeként hogyan látja, mikor indult meg az a szovjetizálás, amely eltörölte a paraszti társadalmat?
– Mondhatni a front nyomában, már az első percben. El kell felejtenünk azt az illúziót, hogy 1945 és 1948 között tartós esélye lett volna egy demokratikus rendszer kibontakozásnak. Ez nem volt lehetséges. A szovjet hadsereg valódi megszálló hadseregként volt jelen Magyarországon, és támasza volt annak a kommunista pártnak, amely már a kezdetektől azon dolgozott, hogy minél gyorsabban megfossza a régi elitet és középosztályt a gazdasági alapjától. Nem szoktunk belegondolni, de elsősorban ezt a célt szolgálta már az 1945. évi márciusi földosztás is.
Természetesen nem vitatom, hogy ez az intézkedés több százezer nincstelennek is könnyebbséget jelentett, de mindez a szovjetizálás stratégiai szempontjából nem volt annyira mérvadó. Jól jelzi ezt, hogy ahol nagybirtok híján nem volt felosztható föld, ott a helyi szociális helyzettől függetlenül elmaradt vagy minimális mértékű volt a földosztás. Ráadásul a cselédekből, napszámosokból lett újgazdák gyorsan azzal szembesültek, hogy kellő tudás és eszközök hiányában nem tudnak versenyképes gazdaságokat kialakítani.
A földosztással a kommunistáknak volt egy másik politikai célja is: a vidéki szavazóbázis kiépítése.
Eközben azonban tudták, hogy előbb vagy utóbb sor kerül majd a szovjet típusú kolhozrendszer kialakítására, amikor is majd megfosztják földjüktől a gazdálkodókat.
Út a parasztság felszámolásához
– Akkor azt mondja, hogy a kollektivizálás felé vezető út már 1945-ben elkezdődött?
– Igen, sőt az ellenségképek között már akkor ott láthatjuk a módosabb gazdákat is. Ha a földosztás végrehajtásának részleteit vizsgáljuk, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy nemcsak a száz hold feletti úgynevezett „úri birtokokat” osztották szét, hanem meglehetős gyakorisággal a pár tíz holddal rendelkező gazdákét is. Azaz miközben hivatalosan még el sem kezdődik a kulákosítás, de már megpróbálták a tehetősebb gazdákat kiforgatni a vagyonukból.
Ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább ragasztják rájuk a megbélyegző jelzőket és kerülnek a hatalom célkeresztjébe.
– Akkor nem is 1948 a fordulat éve?
– Politikai értelemben akkor szűnik meg a többpártrendszer, de azt is látni kell, hogy a társadalom szovjetizálása számos területen, így a parasztság esetében is már 1945-ben, közvetlenül a háború végén megindult. 1948-tól, Rákosi Mátyás hatalomra kerülésével viszont a rendszer valóban gátlások nélkül kimutatta a foga fehérjét. Államosították az egyházi iskolákat, nyílt támadást indítottak az egyházak ellen, meghirdették a kollektivizálást.
A kommunisták társadalomképéből, ennek szovjet gyakorlatából természetszerűen következett, hogy az államosítás folyamata nem fog megállni az iparnál, az ki fog terjedni a paraszti gazdaságokra is. A pártállam az egész magyar termelőszférára igyekezett kiterjeszteni a hatalmát. Ez nemcsak a nagyüzemi termelés idealizálása miatt volt így, hanem azért is, mert a parasztság számára a föld a gazdasági autonómia mellett a konzervatív, vallásos értékrendje materiális alapját is képezte.
1950-re egyetlen nagy társadalmi csoport maradt, amely jobbára megőrizte hagyományain alapuló gazdasági és a kulturális erejét: a parasztság.
A fordulat évétől ezért a pártállam jelentős erőket mozgósított annak érdekében, hogy ellehetetlenítse az önálló gazdálkodókat, adókkal, erőszakot alkalmazó beszolgáltatási rendszerrel, agitációval és más megfélemlítő lépésekkel a termelőszövetkezeti csoportokba kényszerítse a parasztságot.
– 1956 mit a hozott a magyar vidék számára?
– Elsősorban a reményt. A magyarországi falvakban bíztak abban, hogy az állam intézkedései, kisajátításai nem visszavonhatatlanok. A forradalom idején a legtöbb termelőszövetkezeti csoport megszűnt, illetve azokból kiléphettek a tagok. Alulról szerveződő, demokratikusan alakult tanácsok vették át a falvak irányítását.
Még a levert 1956-os forradalom árnyékában is megvolt az a bizalom, hogy van még perspektívája a parasztgazdaságoknak.
A Kádár-kormány ugyanis ígéretet tett az önálló gazdálkodás folytatására, ennek sokan felültek. Elhitték, hogy érdemes maszeknak maradni, eszközöket, jószágot, akár földet venni, beruházni a jobb termés reményében. 1959-től azonban jött a kíméletlen eszmélés, hogy minden el fog veszni. Megindult a kollektivizálás második hulláma, amely maga alá gyűrte a vidéki társadalmat. 1961-re jóformán a teljes agrárszektor termelőszövetkezeti, illetve állami fennhatóság alá került.
– Mit jelentett a kollektivizálás ennek a meggyötört vidéki magyar társdalomnak?
– Elsősorban egy óriási törést, amelyet az elmúlt több mint hat évtizedben sem tudott a kiheverni. Megindult a paraszti életmód, világszemlélet felbomlása; a demográfiai alapok – jelenleg úgy tűnik – végérvényesen megrendültek. A hagyományos paraszti világkép egy egységes, történelmileg szervesen létrejött értékrend alapján szerveződött. Ennek pillérjeit a második világháború végétől folyamatosan gyengítették. A két legfontosabb ilyen pillér közül az egyik a gazdasági alap – a föld és a termelőeszközök – elvétele volt, a másik pedig az egyház visszaszorítása.
A falvak szocializációjában, normarendjének kialakításában és megtartásában évszázadok óta kulcsszereppel bírtak a történelmi egyházak.
A fordulat évével azonban visszaszorították az egyházi szocializáció intézményes tereit (iskolák, egyletek). Ráadásul mindezek mellé szervezett antiklerikális propaganda is társult az élet minden területén. E folyamatok radikális értékrendbeli változásokhoz, a falusi társadalom szétforgácsolódásához vezetettek, szociális és demográfiai értelemben egyaránt. Sokan hagyták hátra az otthonukat, és menekültek el a termelőszövetkezeti munka elől az iparba, a városokba. Ezzel nemcsak a családi üzemként működő parasztgazdaság generációs láncolata szakadt meg, de a földművelés több évszázados helyi és a családi tapasztalatainak továbbadási folyamata is.
Holott a paraszti életmód a vidéki lét egészére kiterjedő látásmód volt.
E holisztikus tudás rendkívül szerteágazó volt, hogy mást ne mondjak, felölelte a természettel való harmonikus együttélés tapasztalatait, a gazdálkodás kívülállónak sokszor rejtve maradó részleteit és a különféle élelmiszerek előállítási módját. E tudás és szemlélet volt az, ami 1945-től egyre gyorsabb ütemben kezdett töredezni, az 1961-re befejeződő kollektivizálással pedig rohamosan erodálódni kezdett. Halvány reményt jelenthet, hogy a digitalizáció és az otthoni munkavégzés révén a falusi létforma újra versenyképessé és vonzóvá válhat, napjaink ökológiai válsága pedig rászorít bennünket a paraszti tudás felélesztésére.
Borítókép: Beszolgáltatás 1953-ban. „Hazafiaa kötelességünknek teszünk elege, gyors terménybeadással” (Fotó: Fortepan/Papp Jenő)
