A Hajdú-Bihar vármegyei Polgár és Hajdúnánás között az országút szélén, jóformán a semmi közepén áll egy méretes gránittömb, ott találkozunk a 95 éves Kajsza Józseffel, Lenin-tanya munkatáborának legidősebb túlélőjével. Családjával együtt ezen a helyen raboskodott 1950 júniusa és 1953 októbere között – mindenféle bírósági ítélet nélkül.
– Milyen emlékmű ez?
– A miénk, azoké, akik Lenin-tanyán raboskodtak – feleli a nyári hőségben a homlokát törölgető idős úr.
Húsz éve azért állítottuk, hogy mindig emlékeztesse a következő nemzedékeket arra, hogy milyen embertelenségek történtek a kommunizmus idején ebben az országban.
Kajsza József szerint a rendszerváltoztatás után harminc évvel is kevesen ismerik a Hortobágyra hurcoltak tragédiáját, holott az közel tízezer embert érintett. Kitelepítésüket gyakorta összetévesztik a „kulák” családokhoz költöztetéssel, holott a kettő különbözött egymástól. Az előbbi során az elhurcoltakat fegyveresekkel őrzött állami gazdaságokba zárták és ott dolgoztatták. A büntetés-végrehajtási intézményektől eltérően itt a fogvatartottak ellátása sem volt biztosítva, mindenért, még a saját élelmezésükért is meg kellett dolgozniuk. Az internálásszerű kitelepítést szovjet és román minta alapján honosították meg idehaza a magyar elvtársak, hogy a rendszer ellenségeitől, a „reakciósoktól” megszabadítsák az országot.
A hatalom a nyugati és a déli határsávban élőkre csapott le elsőként.
A cél nemcsak a családok elhurcolása volt, hanem a helyben maradtak megfélemlítése is. Azzal, hogy az aprófalvas települések mintaadó, véleményformáló értelmiségét, paraszttársadalmát lefejezték, azt üzenték, hogy mindezt bárkivel megtehetik, jobb lesz, ha felhagynak az önálló gazdálkodással, földjeiket a közösbe adják, és belépnek a termelőszövetkezeti csoportokba.
A Magyar Kommunista Párt vezetése 1948-ban még úgy vélte, hogy a kulákoktól elvett földekkel sikerült olyan „vonzó” helyzetet teremteni, amelynek hatására a parasztok önkéntesen belépnek majd a termelőszövetkezeti csoportokba, azonban kevesen döntöttek a belépés mellett. 1949-re csak közel ötszáz termelőszövetkezet működött, az is kevés, átlagosan száz hektár nagysággal. 1950-től a falvakban egyre több kampány és megfélemlítő agitáció történt. A helyi véleményformáló parasztcsaládok – illetve értelmiségiek, tanárok, egyházi vezetők, volt csendőrök, katonatisztek – elhurcolása azt a célt is szolgálta, hogy az adott társadalmi csoportokat félelemben tartsák, az egyéni gazdálkodást ellehetetlenítsék. A parasztság földtől való megfosztása nélkül az erőszakos iparosítás sem volt végrehajtható, mivel a szocialista ütemterveket csak kellő számú segédmunkással, ipari munkással lehetett megoldani. 1950 június végére létrejöttek a nagykunsági és hortobágyi zárt táborok, amelyek több mint három évig családok ezreit tömörítették magukba.
Amikor Kajsza Józsefet a munkatáborba kerüléséről faggatjuk, csak hosszan néz maga elé. Keresi a szavakat.
Ennyi évtized után is nehezen tud nekikezdeni élete legborzasztóbb éjszakája elbeszélésének, amely nemcsak az ő, hanem az egész családjának az életét is végérvényesen megváltoztatta.
Kilencszázötven június 23-án, miután végeztek az árpa aratásával, nyugovóra tértek a Drávafok melletti Szentirma-pusztán lévő otthonukban. Hajnali három órakor dzsip hajtott be hozzájuk, rajta öt-hat felfegyverzett ávóssal, akik hangosan szitkozódva rontottak rájuk. Az ávósok közölték, hogy idősebb Kajsza József településen történő tartózkodása aggályos, ezért kényszertartózkodási lakhelyet jelöltek ki számára. Az apa ezt szó nélkül tudomásul vette, csak annyit mondott: „Semmi gond, csomagolok, és már megyek is” – de az ávósok leteremtették, hogy nem úgy van az. Megdöbbenve értesültek arról, hogy a végzés nem csupán a családfőre, hanem a teljes családra vonatkozik, így osztozott ifjabb Kajsza is a családfő sorsában. Percek leforgása alatt minden ingó és ingatlan vagyonukat elvesztették, mindössze egy órát kaptak, hogy legszükségesebb tárgyaikat összecsomagolják.
A kitelepítésben az ávósok mellett a drávafoki rendőrőrs parancsnoka is részt vett, aki Kajsza József várandós feleségére való tekintettel jó szándékú tanácsokkal igyekezett segíteni az összezavarodott családot a pakolásban, így a születendő gyermek ruhái sem maradtak otthon. Sietősen lepedőkbe kötötték mindazt a keveset, amit magukkal vihettek. A Kajsza család soha nem térhetett vissza otthonába. A sellyei vasútállomáson szembesültek azzal, hogy sorstársak hosszú kocsisora fogadta őket az állomás melletti téren. A családokat rendőri kísérettel marhavagonokba zárták.
Elkezdtük utunkat az ismeretlenbe. Úgy hittük, hogy Szibériába visznek bennünket
– mondja az idős úr. – Aznap is ilyen borzasztó hőség volt, vonatunk rendkívül lassan haladt, mivel szerelvényünket folyton félreállították a nyílt pályán. Monoton, idegtépő volt az egész. Csak Hatvannál nyitották ki az ajtókat, hogy vízhez juthassunk.
Késő éjszaka volt, amikorra szerelvényüket Ohat-Pusztakócs közelében megállították, és mindenkit leszállítottak a mély töltésárokba.
– Várandós feleségemmel és beteg szüleimmel nagy nehezen kikászálódtunk. Minket, fiatalokat a lovas ávósok egy csoportba tereltek, pont úgy, ahogy a kutyák körbe hajkurásszák a jószágot. Odavaló, senkiházi alakok voltak ezek, akik lóháton nyargalásztak körülöttünk. Össze voltunk szorítva, mint a megrettent birkák. Aztán elindítottak bennünket a pusztába, neki a sötét éjszakának.
Legalább tíz kilométert meneteltek, mígnem reggelre elérkeztek Lenin-tanyára, arra a szigorúan titkos, zárt táborba, amely több mint három évre fogságuk helyszínévé vált.
A Polgárhoz tartozó Lenin-tanya mellett további tizenegy titkos tábor üzemelt a Nagykunság és a Hortobágy pusztáin. Ez volt a magyar gulág-szigetvilág, amelyről akkor és azok megszüntetése után sem volt tanácsos beszélni. Kajsza József is nehezen faggatható az ott eltöltött évekről.
– Még ennyi év után is gyakorta verejtékezve ébredek fel az éjszaka közepén, mert azt álmodom, hogy ismét el akarnak vinni.
Mindazt, amit mi ott átéltünk, nem lehet elbeszélni! Nem tudunk megszabadulni a múltunktól.
Kajsza József emlékében élesen él Lemák József táborparancsnok alakja. Megérkezésükkor tudatta velük, hogy neki nem kell elszámolnia senkivel. „Magukkal fogjuk megzsírozni a Hortobágy szikes talaját!” – üvöltötte teli torokból. A táborba érkezőktől irataikat elvették és megsemmisítették. Társadalmon kívülivé, nem létező személlyé váltak. Lenin-tanyára az évek során több mint hétszáz embert telepítettek, akik mind a táborparancsnok kényének és kedvének voltak kiszolgáltatva. Mivel a kitelepítetteket mindenféle bírósági eljárás és ítélet nélkül hurcolták el, így évekig azt hitték, élethosszig tartó rabéletre számíthatnak.
Hogy miben bíztak a keserves évek alatt?
– Vasárnaponként, ha nem volt munka, titokban összejöttünk, és imádkoztunk az Úristenhez – emlékezik Kajsza József. – Kértük, hogy szabadítson meg minket! Ez volt minden reményünk.
Elhagyjuk az emlékművet, és megindulunk azon a hosszú, köves úton, amelyet egykor a kitelepítettek építettek, hogy az őket szállító teherautók ne süllyedjenek el az esőzésekkor térdig érő sárban. Ma is ez az egyetlen út, amely az egykori tábor belsejébe vezet. Egy-egy téglahalmon kívül azonban már semmi jele annak, hogy 1953 októberéig itt szigorúan titkos tábor működött. Megváltozott minden, rá sem lehet ismerni a tájra, de az idős férfi emlékeiben még eleven a múlt. A végeláthatatlan gazban rámutat egy pontra:
– Egykor itt állt az a zöld katonai barakk, amelyet szálláshelynek jelöltek ki nekünk.
Oda azonban az elhurcoltak töredéke fért csak el. Más szálláshely nem lévén, megkezdődött a gazdasági épületek belakása, sőt volt olyan család, amelyik a fagyok beálltáig cséplőgép alatt talált menedéket. Az elhurcoltak nagy része a birkahodályba került, ahonnan gyakorta puszta kézzel hordták ki a fél méter vastagságú trágyát, sást hordtak rá, hogy az lehessen a fekhelyük. Így jött létre az úgynevezett „Bárány-szálló”. Számos fiatalnak – akárcsak Kajsza Józsefnek és feleségének – még ott sem jutott nyugvóhely, így hetekig a szabad ég alatt éjszakáztak.
Minden hajnalban csuromvizesek voltunk, mert nagy harmatok voltak arrafelé. Úgy tudtunk védekezni ellene, hogy karókat vertünk le, és rákötöttünk egy-egy lepedőt, hogy az felfogja a csapadékot.
A zárt táborokba került családok élete pillanatok alatt drámai módon változott meg: a fogvatartottak ellátás nélküli táborokba kerültek. Az elhurcoltak jelentős része paraszti származású volt, így magával hozta hagyományos paraszti tudását és tapasztalatát (munkaszervezetek, mezőgazdasági ismeretek, társasmunka-szervezés, betakarító, feldolgozó, építőmunkák stb.), mindezek jelentősen segítették az állami gazdaságokban elvégzendő feladatok teljesítését és az egyéni és közösségi boldogulást. Amire szükségük is volt. Az éjszaka közepén például rendszeresen felverték és kizavarták a tábor közepére őket a táborőrök, ahol újra és újra felsorakoztatták az elcsigázott embereket. Senkit sem hagytak pihenni, a fogvatartottakat folyamatosan lelki és fizikai nyomás alatt tartották.
Kora hajnalban teherautókra zsúfolták őket, úgy vitték a rabbrigádokat az állami gazdaság különböző területeire.
Érkezésükkor a legfontosabb feladatuk a búza learatása volt. A gyér élelmezés, amely gyakorta mindössze híg kávét és egy karéj kenyeret jelentett, nem volt megfelelő a nehéz fizikai munka végzéséhez. Mindezek ellenére látástól vakulásig kellett a földeken dolgozniuk.
A tizenkét hortobágyi zárt táborban különböző módon jelentek meg az állami elvárások, amelyek nagyban függtek a táborvezető rendőrhatóságok, illetve a munkákat irányító brigádvezetők, termelésirányítók személyes beállítottságától és emberségétől.
Az állami gazdaságok gyér gépesítése és a rossz munkaszervezése miatt a táborok munkaerőigénye mindvégig megmaradt. Ugyanakkor súlyos megélhetési problémát jelentett, hogy az elhurcoltakat csak a március elejétől október végéig tartó időszakban foglalkoztatták, így csaknem öt hónapot mindenféle kereset, bevétel nélkül kellett átvészelniük az amúgy is ellátás nélküli táborokban. Mindezeken a nehézségeken kívül a fogvatartottak az őrök állandó kegyetlenkedéseinek és megalázásainak is ki voltak téve.
Kajsza József szerint is a legrosszabb a brigádvezetők és a fogvatartók embertelen viselkedése volt.
– Akiket elhurcoltak, szinte mindenki mezőgazdasági munkát végzett korábban is, hozzá voltak szokva a nehézségekhez, de a kegyetlenkedésekhez nem. Nyolc hónapos terhes feleségem a nagy hasával egész nap hajladozott, és szedte utánam a markot! Megállás nélkül, mert ha valaki megállt, akkor ráüvöltöttek. Feleségem nem bírta tovább, rosszul lett, lerakták a kévékhez, de ezt jelentették a rendőrnek. Kitalálták, hogy ezentúl ő legyen a vízhordó. Egy-egy ceglédi kannát adtak a kezébe. Tizenhat kilométer volt oda és vissza az út.
Ez rosszabb volt, mintha markot szedett volna! Rettenetes kínokat állt ki.
Felesége rosszulléte miatt – mondván, hogy nem ment aznap a munka – a kitelepítettekért küldött teherautókat üresen küldték vissza. A kifáradt, éhező és szomjazó rabbrigádot a porban meneteltették. A zárt táborok egyikében sem voltak még a legalapvetőbb életkörülmények sem biztosítva, amit jól példáz az is, hogy Lenin-tanyán, amikorra a munkaképesek a táborba visszaértek, addigra az egyetlen kútból már kimerték az összes vizet. Azaz a vízkészlet a napi fogyasztásra sem volt elég, nemhogy tisztálkodásra.
– Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy egész életünk a Jóisten ajándéka. Csoda, hogy nem történt fertőzés, akár csak az is, hogy feleségem a terhét a végsőkig tudta hordani.
Nagy nehézségek árán végül sikerült elérnie, hogy feleségét rendőri kísérettel a nyíregyházi kórház szülészetére vigyék, és ott adjon életet első fiúknak.
A kórház személyzete addigra – az egyre gyakoribbá váló balesetek és halálozások miatt – már tudott a titkos tábor létéről, ezért mindent megpróbáltak megtenni annak érdekében, hogy az édesanyát és az újszülöttet a kórházban tartsák, de pár hét eltelte után a feleségét és fiát visszaszállították a rabtelepre, Lenin-tanyára, ahol újszülöttől az aggig ártatlanul raboskodott mindenki.
(Folytatjuk)
Borítókép: Kajsza József az egykori Lenin-tanya bejárata előtt (Fotó: a szerző felvétele)
