A Mester és Margarita a magyar irodalmi műveltség egyik legfontosabb kötete. Úgy képzelem, hogy Bulgakov könyvének népszerűségét talán csak az Egri csillagok meg az Utas és holdvilág előzi meg. A regény hatvanas években megjelent magyar változata teljesebb volt, mint az akkor elérhető orosz kiadás. Szőllősy Klára, műfordító az alaposan megcenzúrázott orosz szöveget vette alapul, ám a kihagyott részeket Jelena Szergejevna, Bulgakov özvegyének jegyzetei alapján pótolta, aki állítólag a kéziratait a fehérneműjébe rejtve csempészte Budapestre… Az előadásra tehát úgy ül be a közönség túlnyomó többsége, hogy jól ismeri a művet, némelyik mondatát kívülről tudja, és nyilván akadnak olyanok is, akik az előadást követve szinte összeolvassák a regényt a színpadi művel. És itt kezdődnek a bajok.
A lenyűgöző díszletek között parádésan induló játék tizenötödik, huszadik percében a nézők ráncolni kezdik homlokukat: a regényben tán még a hatodik fejezetig sem jutottunk, itt meg már lement az előadás harmada. Rendben, biztos kihagynak majd egy csomó jelenetet, mégis egyre inkább úgy érezzük: lényeges dolgok nem fognak beleférni a mesébe. Mészáros Martin Hontalan Iván szerepében ugyan lenyűgöző játékkal őrül meg a Patriarsije Prudi és Sztravinszkij professzor elmeklinikája közötti úton, ám a következő nagyjelenetben, Poncius Pilátus és Ha-Nocri (azaz Jézus) találkozásánál már sejtjük, nem csak az idővel lesznek itt bajok. Amikor ugyanis a regény megmutatja a maga feneketlen mélységét, a színdarab megmarad azon az enyhén szólva felületes szinten, ahol a táncos-komikus elemek, a popslágerekből előállított betétdalok, az öncélú frivolitás és a zavaros karakterek vásári karneválja szórakoztatja a nagyérdeműt.
A bulgakovi alakok ebben a feldolgozásban kusza személyiségek: hol így, hol úgy viselkednek, egyszer táncikálnak és ugrabugrálnak a színpadon, másszor élet és halál fölött vagy még súlyosabb kérdésekben hoznak döntéseket. Valamennyiükből hiányzik az az erő és karizma, ami a bulgakovi humor ellenére is megadja a sátán kíséretébe tartozó alakok méltóságát, a Mester nagyságát, Margarita szerelmének súlyát. És mindezeknek megfelelően nem is áll össze egységes történetté az előadás. Nemcsak az eleje hosszú a folytatás elnagyolt vázlatszerűségéhez képest, de a szereplők egy része teljességgel felesleges, értelmetlen díszlet csupán, semmi más szerepük nincs, mint az, hogy emlékeztessék a nézőt a Bulgakov-történet alakjaira. Korovjevnek alig, Behemótnak semmi dolga sincs ezen a színpadon, de Poncius Pilátus története is csak illusztráció: róla szól a Mester regénye.
Megpróbálkozhatnánk persze azzal is, hogy a regényt elengedve úgy tekintünk erre a műre, mint olyasvalamire, ami az eredetiből csak néhány ötletet, alakot, alaphelyzetet használ föl, de amúgy önálló alkotás. Ám sajnos így sem jutunk sokkal előbbre.
A Margaritát egyébként ugyancsak kiválóan játszó Szász Júlia egy interjúban így értelmezte a darabot, amely szerinte a szerelemről és a hűségről szól:
A nőnek van férje, de a házassága boldogtalan, a Mester jelenti neki a megváltást. A Mester pedig, amikor a darabban megismerjük, már a bolondokházában van. Maga rejtőzött el ide Margarita elől is, mert fél, hogy titokzatos műve, a Pilátusról szóló regény a szerelmére veszedelmet hoz. Margarita mindenhol keresi a Mestert, akit mindenekfelett szeret, és akiről tudja: regénye zseniális. Mindkettőt meg akarja menteni: a művet és szerelmüket. És Margarita bizony szó szerint az ördögtől se fél, hiszen elfogadja Wolandnak a meghívását a titokzatos boszorkánybálra, és kiállja a szörnyű próbát a Mesterért…
Hát rendben, bár nem egészen világos, hogyan szerethet bele ez az eltökélt és bátor asszony abba a pipogya alakba, akivé a Mestert formálta Trill Zsolt. Nem egészen világos, miért lesz amolyan kommunista kiáltvány Ha-Nocri legfontosabb mondanivalója. És ha már az lett, miért veszélyes ez a kommunista Moszkvában. Végül az sem világos, miért rendezi meg az egész históriát a Sátán – mert mint kiderül, ő rendezi – onnan kezdve, hogy Margarita kéjig szaladó élvezetet lel a Mester regényében, egészen odáig, míg elhangozhat a procurator bűnhődését elengedő mágikus oldás: szabad vagy Poncius Pilátus lovag. Ha így látjuk a történetet, akkor nemcsak alakok válnak fölöslegessé, de teljes jelenetsorok is.
A történet így most leginkább talán arról beszél, nálunknál nagyobb erők irányítják sorsunkat. Bulgakov eredeti regénye viszont optimista. Ő azt üzeni, van megbocsátás akkor is, ha halálba küldted az ártatlan vándorfilozófust, akkor is, ha zsebkendővel fojtottad meg újszülött gyermeked, akkor is, ha a sátánnal barátkoztál, akkor is, ha hűtlen voltál, ha elhagytad szerelmed, ha tűzbe hánytad a kéziratot, azaz akkor is, ha megtagadtad önmagad.
Bocsássanak hát meg nekem ezért a gonosz kritikáért!
Borítókép: Berlioz (Kristán Attila) Woland (Bordás Roland) és Ivan (Mészáros Martin) a Patriarsije Prudi padján (Fotó: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt)
