A Kék Pelikan valós szereplők mellett többek között olyan színészek segítségével meséli el a történetet, mint Börcsök Olivér, Csoma Judit, Csőre Gábor, Olasz Renátó, Rujder Vivien, Thuróczy Szabolcs és Trokán Nóra. A képzőművészi igényességgel készült alkotásban a késő nyolcvanas, kora kilencvenes évek szabadságmámora, a rendszerváltás idejének várakozással teli hangulata jelenik meg, igazi nosztalgiautazás, amelyen a felidézett tárgyak vagy olyan korabeli zenék segítségével vehetnek részt a nézők, mint az Induljon a banzáj! a Bonanza Banzaitól, a Lidocain a Hiperkarmától vagy a Húsrágó hídverő a Kispál és a Borztól.
– A Kék Pelikan pedig az indigó neve volt?
– Igen. A kézzel írt vonatjegy olyan volt, hogy ha az ujját az ember végighúzta rajta, letörölte az indigóval írt szöveget. Mivel a kommunizmusban nagyon kevesen utaztak külföldre, ezért nem kellett olyan jegyeket gyártani, amiket egyébként nem lehet hamisítani. A MÁV sem volt a helyzet magaslatán: mivel nem derült ki, hogy ezeket a jegyeket hamisítják – nem buktak le vele emberek – ezért ezt hosszú évekig ugyanígy kézzel írták. Az egészben a magyar találékonyság is benne van. Domestos tisztítószerrel kilúgozták, citromlével visszafehérítették, Kék Pelikan indigóval megírták.
– Eddig csak Török Ferenc 2001-es Moszkva tér című játékfilmjében jelent meg érintőlegesen ez a trükközés magyar filmben.
– Így van, nagyon szépen megfogta ezt az egészet. Én 2006-ban kezdtem el a témával foglalkozni, de minden perce izgalmas volt. Nagyon meg akartam csinálni a Kék Pelikant. Szerintem az idő igazolta, hogy az ötlet iránti érdeklődésem egyáltalán nem lankadt ennyi év alatt sem. Elmentem azokhoz az emberekhez, akiktől a 90-es években vettem jegyeket, és leültem velük beszélgetni. Kétórás mélyinterjúkat készítettem. Az volt a terv, hogy ebből a hanganyagból írunk egy forgatókönyvet, majd leforgatjuk játékfilmnek. Mivel egyre többet hallgattam ezeket a felvett interjúkat, rájöttem, hogy iszonyú jó, ahogy ők elmesélik. Felismertem, hogy tulajdonképpen nem kell ebből játékfilmet csinálni, hanem ezt a hangot kell felhasználni. Itt lépett be a képbe az animáció, vagyis hogy milyen jó lenne összevonni a valódi hangot az animációval. És akkor már egyenes volt az út az animált dokumentumfilm felé. Az, hogy beülsz a moziba, elkezdesz nézni egy animációs filmet – viszont a vászonról érzed, hogy valódi emberek valódi sztorikat mesélnek neked –, olyan, mint amikor ül az ember a buszon, és valaki belevág egy sztoriba, hogy „Képzeld el, hogy velem mi történt tegnap este.” Abban a pillanatban az összes ember oda fog fordulni. Míg ha azt mondja, hogy képzeld, tegnap láttam egy filmet, amiben ez meg ez történt, az már nem olyan érdekes.
