A böjt – a tartózkodás az étkezéstől bizonyos napokon – már a korai időszakoktól jelen volt a kereszténységben. A húsvét előtti böjtöt eleinte kizárólag nagypénteken és nagyszombaton tartották, 336-tól kezdve foglalt egy hetet – a nagyhetet – magába. A negyvennapos – hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartó – étkezési megtartóztatás a 4. századtól fokozatosan alakult ki, a 7. század elején vált szokássá, majd 1091-ben II. Orbán pápa törvénybe is iktatta. Latin neve quadragesima (negyvenedik), emlékezésként arra, hogy Jézus, mielőtt tanítani kezdett volna, negyven napig böjtölt a pusztában. A negyvenes szám többször előfordul a Bibliában, így a vízözön is negyven napig tartott és Mózes is negyven napig böjtölt, mielőtt átvette volna a tízparancsolatot.
A nagyböjt kezdete nem bibliai ünnep, de kiemelt hétköznapja az egész egyházi évnek. Hamvazószerda „mozgó” ünnep, a húsvét előtti negyvenedik hétköznap, mert a nyugati egyház a vasárnapot, az Úr napját nem tekinti böjti napnak. A húsvét előtti hetedik hét szerdájának legkorábbi időpontja így február 4., a legkésőbbi március 10. lehet. Hamvazószerdát böjtfogó szerdának, szárazszerdának vagy aszalószerdának is nevezik, az időszak liturgikus színe a bűnbánatot jelképező lila.
A katolikus egyház mára enyhített a korábbi szigorú böjti szabályokon, a 11. századig például késő délutánig semmit sem ettek, húst, tejterméket és tojást pedig a böjti napokon egyáltalán nem fogyasztottak. A II. vatikáni zsinat rendelkezésére 1966 óta szigorú böjti nap csak hamvazószerda és nagypéntek, amikor tilos a hús, a nap folyamán csak egyszer szabad jóllakni, de megengedett két másik, csökkentett mértékű étkezés.
Mentesülnek ezalól a 18 év alattiak és a 60 év fölöttiek, a betegek, az állapotos nők, a szoptató anyák és egyes foglalkozások gyakorlói.
Az egyház tanítása szerint az önmegtartóztatást más tekintetben is gyakorolni kell. Ez az időszak arra szolgálhat, hogy a hívők megtanulják uralni vágyaikat, elmélyüljenek hitükben húsvét előtt, amikor a megváltást ünneplik a keresztények. Ahogy Szent Ágoston mondta: „A böjtölés tisztítja a szívet, megvilágítja az értelmet, erősíti az akaratot, gyöngíti az érzékiséget, megfékezi a vágyakat, a szenvedélyek fáklyáit eloltja, és meggyújtja a tisztaság világosságát”. Az Isten előtti meghajlás jele nemcsak a hústól, hanem például a dohányzástól, az édességtől, a szórakozástól való tartózkodás is lehet, miközben nagyobb figyelmet fordítunk embertársaink szükségleteire.
A korai egyházban a bűnbánati felkészülés első napján, hamvazószerdán a mezítlábas, zsákruhába öltözött bűnösöket a püspök a templomba vezette. A bűnbánati zsoltárok elimádkozása után fejükre hamut hintett és kiutasította őket a templomból, miként Isten is kiűzte az első emberpárt a paradicsomból, nekik nagycsütörtökig tilos volt belépniük a templomba.
Egyesek bűnbánatuk jeléül magukra vették a hamu jelét, a hamvazkodást az 1091-ben Beneventóban tartott zsinaton II. Orbán pápa rendelte el a bűnbánat látható jeleként a hívek számára.
A hamuval hintés ősi jelképe a bűnbánatnak, mert a hamu az elmúlásra, a halálra figyelmeztet. A pap a mise után megszenteli az előző évi szentelt barka hamuját, amit kezdetben a férfiak fejére szórtak, a nőknek a homlokára rajzoltak keresztet; ma mindkét nem számára az utóbbiból áll a szertartás, miközben a pap ezt mondja:
„Emlékezz, ember, hogy porból lettél és porrá leszel” (Memento homo, quia pulvis es, in pulverem reverteris).
A néphit szerint aki hamvazkodik, annak nem fog fájni a feje. Előfordult, hogy a templomból hazatérők összedörzsölték homlokukat az otthon maradottakéval, hogy a fejfájás őket is elkerülje. A hamvazószerda és a nagyböjt első vasárnapja közötti három nap neve „semmihét”, „csonkahét” volt. Egyes helyeken a hamvazószerda utáni csütörtököt nevezték „kövércsütörtöknek” vagy „zabálócsütörtöknek”, mert e napon ismét szabad volt húst enni, hogy elfogyasszák a farsangi maradékot.
