Az akvarell megszelídítése

A K6 Galéria Budapest ad otthon Árpa Karolina festőművész május 31-ig megtekinthető bemutatkozó kiállításának. Az Even in the darkest darkness there is light, azaz Még a legsűrűbb sötétségben is felsejlik a fény című tárlat Sárvári Zita kurátor közreműködésével jött létre. A fekete-fehér monokróm festményeken megjelenő ezernyi árnyalat és tónus a remény metaforájaként a merészség, a szabadság és a megszállottság akadályokat legyőző erejéről tanúskodik. A kiállítás kapcsán az alkotóval egyebek közt a színek és konkrét formák hiányáról, az alkotási folyamat lelki tanulságairól és az akvarell megzabolázhatatlanságáról beszélgettünk.

Fotó: Kurucz Árpád

– Ön kísérletező típusú művész? Szeret új felületekkel, technikákkal próbálkozni az alkotás során?
– Olyannyira, hogy egyfolytában ezen agyalok. Akárhova megyek, akármit látok, azon jár az eszem, mit hogyan lehetne felhasználni festés során. Egyáltalán nem csak a művészboltból lehet beszerezni eszközöket, alapanyagokat. A kiállítási műtárgylistán van például egy installáció, aminek az a címe, hogy A belső világ anatómiája. Ezt óriási plexi lapokra festettem. Ehhez persze kellett egyfajta nyitottság, hogy a klasszikus vászon vagy az akvarellpapír, esetleg a karton helyett egy olyan médiumhoz nyúljak, ami gyakorlatilag körülvesz minket. Hiszen manapság annyi a műanyag! Mi lenne, gondoltam, hogyha azt beleépítenénk a művekbe? Mi történne, ha találkozna a klasszikus festék a jelenlegi kontextusban nagyon is aktuális műanyaggal? Ebből a találkozásból végül felépült egy rétegekre bomlott világ. És izgalmas, hogy mindenki mást lát ebben az installációban. Mondták már rá, hogy felhő, volt, aki a velencei ködöt látta benne, valakinek a sors, valakinek a lélek, valakinek az ihlet jutott róla eszébe. Eredetileg nem volt célom, de örülök, hogy az alkotást szemlélve mindenki elgondolkodhat kicsit a saját világán is.

A kiállított művek mindenkit másképp szólítanak meg (Fotó: Kurucz Árpád)

– Ez a befogadók számára egyfajta önismereti teszt lehet. Amikor megfest egy művet, ön is sok mindent tanul önmagáról?
– Rengeteg mindent. Például onnan tudom, hogy nem vagyok békében magammal, hogy a festés közben állandóan elégedetlen vagyok: Úristen, ez így nem lesz jó, nem nézhet ki így! Amikor azonban rendben vagyok magammal és a világgal, akkor felvállalom azt, amilyen vagyok, és amit alkotok. 

Nagyon sok mindent elmond az emberről, hogy mekkora szabadságot enged meg magának a festés során. Azokat a képeimet tartom jónak – és azok kerültek most kiállításra – amelyek abszolút szabadon készültek. Ahol tudom, hogy semmi baj, mert amit én hibának gondolok, az lehet, hogy valakinek a világot jelenti majd. 

Nem kell, és nem is lehet mindenkinek megfelelni. Vannak klasszikusan úgymond nem szabályos és szép dolgok, és mégis imádjuk őket, mert van bennük valami. Lehet szabálytalan egy orr, egy fogsor, egy mosoly, mégis odalehetsz érte és ő lehet életed szerelme. Ez egy megfejthetetlen rejtély.

– Velence nagyon fontos helyszíne az életének. Hány évig tanult ott festeni?
– 2018 óta gyakorlatilag folyamatosan járok oda. Ennek a tanulási folyamatnak, remélem, még koránt sincs vége. Egy Velencében élő festőnőtől, Katia Margolistól tanulok, aki valódi reneszánszember. Nemcsak festőművész, de író, műfordító, számos idegen nyelven beszél, szóval egészen elképesztő személyiség. Fantasztikus ruhákban jár, és harmóniában él a várossal, teljesen a részévé vált. Fantasztikus, hogy tőle tanulhatom az akvarelltechnikát, ami egy nagyon nehéz módszer, mert minden hibát megmutat. A víz átveszi a szívverésedet, a pulzusodat. Ugyanakkor az akvarellt nem lehet megzabolázni, a saját életét fogja élni. Hogyha összhangba tudtok kerülni, ha egyességre tudsz vele jutni, akkor meg tud születni a műalkotás. De ha meg akarod erőszakolni, abból sosem születik műalkotás.