Az akvarell megszelídítése

A K6 Galéria Budapest ad otthon Árpa Karolina festőművész május 31-ig megtekinthető bemutatkozó kiállításának. Az Even in the darkest darkness there is light, azaz Még a legsűrűbb sötétségben is felsejlik a fény című tárlat Sárvári Zita kurátor közreműködésével jött létre. A fekete-fehér monokróm festményeken megjelenő ezernyi árnyalat és tónus a remény metaforájaként a merészség, a szabadság és a megszállottság akadályokat legyőző erejéről tanúskodik. A kiállítás kapcsán az alkotóval egyebek közt a színek és konkrét formák hiányáról, az alkotási folyamat lelki tanulságairól és az akvarell megzabolázhatatlanságáról beszélgettünk.

Fotó: Kurucz Árpád

– Mi az oka annak, hogy szinte csak fekete-fehér alkotásokkal találkozhatnak a tárlat látogatói?

Árpa Karolina számára az alkotás adja a biztonság érzetét (Fotó: Oleg Borisuk)

– Ukrajnában születtem, az édesanyám és sok barátom még mindig ott él. 

Már 2021-ben benne volt a levegőben, hogy Oroszország meg fogja támadni Ukrajnát, és ez egy olyan lelkiállapotot okozott nálam, amelyben nem voltak indokoltak a vidám színek.

Klasszikus akvarellfestéssel foglalkoztam, amely nem használ fekete és fehér színt: a fehér maga a papír, amit érintetlenül hagyunk, a feketét pedig kikeverjük a három alapszínből. Azonban mindig érdekelt, hogyan alkalmazhatnánk mégis ezt a két színt a klasszikus akvarellfestményeken is.

– A színek eltűnésével egyidőben a festményeken megjelenő formák is absztraktabbá kezdtek válni. Ennek a jelenségek hasonló a gyökere, mint a színek hiányának?
– Velencében dolgozva maga a város nagyon sok képemet megihlette. A csodálatos táj és a lenyűgöző épületek sokáig jelen voltak a művészetemben. Olvastam valahol, hogy amikor az ember jól érzi magát, akkor érez vágyat a világ valósághű ábrázolására. 

Amikor ez a boldogság megszűnt, mert bizonytalannak kezdtem érezni a jövőt, a világgal együtt a képek is monokrómmá váltak, és megszűntek a felismerhető formák. Helyettük egy nagyon szabad, de kapaszkodók nélküli, perspektíva nélküli ábrázolásmód tűnt helyénvalónak.

– A művészet segít egy másik, békésebb világba menekülni az ilyen nehéz időszakok elől?
– Az biztos, hogy ez egyfajta menekülési útvonal is: engedjük a festéket, folyjon amerre akar. Nem próbálom befolyásolni. És megengedem magamnak is, hogy hibázzak, sőt láttatni is merem a hibákat.

– Az alkotás tehát nemcsak önkifejezés, de egyfajta terápia is lenne?
– Számomra több mint terápia. 

Ott érzem biztonságban magam, abban az állapotban. Abban a biztonságos térben, amelynek a szabályait ismerem, és ahol valamennyire talán befolyásolni is tudom a történéseket. Mindenesetre könnyebben tudok benne létezni. 

Még akkor is, ha nem minden festmény sikerül úgy, hogy azt érezhessem, mesterművet alkottam, azok a körülmények, amelyek alkotás közben körülvesznek, mindig megnyugtatnak.

– Ön kísérletező típusú művész? Szeret új felületekkel, technikákkal próbálkozni az alkotás során?
– Olyannyira, hogy egyfolytában ezen agyalok. Akárhova megyek, akármit látok, azon jár az eszem, mit hogyan lehetne felhasználni festés során. Egyáltalán nem csak a művészboltból lehet beszerezni eszközöket, alapanyagokat. A kiállítási műtárgylistán van például egy installáció, aminek az a címe, hogy A belső világ anatómiája. Ezt óriási plexi lapokra festettem. Ehhez persze kellett egyfajta nyitottság, hogy a klasszikus vászon vagy az akvarellpapír, esetleg a karton helyett egy olyan médiumhoz nyúljak, ami gyakorlatilag körülvesz minket. Hiszen manapság annyi a műanyag! Mi lenne, gondoltam, hogyha azt beleépítenénk a művekbe? Mi történne, ha találkozna a klasszikus festék a jelenlegi kontextusban nagyon is aktuális műanyaggal? Ebből a találkozásból végül felépült egy rétegekre bomlott világ. És izgalmas, hogy mindenki mást lát ebben az installációban. Mondták már rá, hogy felhő, volt, aki a velencei ködöt látta benne, valakinek a sors, valakinek a lélek, valakinek az ihlet jutott róla eszébe. Eredetileg nem volt célom, de örülök, hogy az alkotást szemlélve mindenki elgondolkodhat kicsit a saját világán is.

A kiállított művek mindenkit másképp szólítanak meg (Fotó: Kurucz Árpád)

– Ez a befogadók számára egyfajta önismereti teszt lehet. Amikor megfest egy művet, ön is sok mindent tanul önmagáról?
– Rengeteg mindent. Például onnan tudom, hogy nem vagyok békében magammal, hogy a festés közben állandóan elégedetlen vagyok: Úristen, ez így nem lesz jó, nem nézhet ki így! Amikor azonban rendben vagyok magammal és a világgal, akkor felvállalom azt, amilyen vagyok, és amit alkotok. 

Nagyon sok mindent elmond az emberről, hogy mekkora szabadságot enged meg magának a festés során. Azokat a képeimet tartom jónak – és azok kerültek most kiállításra – amelyek abszolút szabadon készültek. Ahol tudom, hogy semmi baj, mert amit én hibának gondolok, az lehet, hogy valakinek a világot jelenti majd. 

Nem kell, és nem is lehet mindenkinek megfelelni. Vannak klasszikusan úgymond nem szabályos és szép dolgok, és mégis imádjuk őket, mert van bennük valami. Lehet szabálytalan egy orr, egy fogsor, egy mosoly, mégis odalehetsz érte és ő lehet életed szerelme. Ez egy megfejthetetlen rejtély.

– Velence nagyon fontos helyszíne az életének. Hány évig tanult ott festeni?
– 2018 óta gyakorlatilag folyamatosan járok oda. Ennek a tanulási folyamatnak, remélem, még koránt sincs vége. Egy Velencében élő festőnőtől, Katia Margolistól tanulok, aki valódi reneszánszember. Nemcsak festőművész, de író, műfordító, számos idegen nyelven beszél, szóval egészen elképesztő személyiség. Fantasztikus ruhákban jár, és harmóniában él a várossal, teljesen a részévé vált. Fantasztikus, hogy tőle tanulhatom az akvarelltechnikát, ami egy nagyon nehéz módszer, mert minden hibát megmutat. A víz átveszi a szívverésedet, a pulzusodat. Ugyanakkor az akvarellt nem lehet megzabolázni, a saját életét fogja élni. Hogyha összhangba tudtok kerülni, ha egyességre tudsz vele jutni, akkor meg tud születni a műalkotás. De ha meg akarod erőszakolni, abból sosem születik műalkotás.