A kisméretű, pillanatnyi benyomást rögzítő képen a Santa Maria della Salute templomot látjuk. Az akvarell készülte idején 24 éves Barabás Miklóst ugyanúgy lenyűgözte a vízzel körülvett város, ahogyan a velencei színek és az új technika gyors tanulhatósága is. Tudjuk, hogy kiválóan rajzolt, mindig új meg új témákra talált, s a véletlen találkozásból kerekedő barátság az angol William Leighton Leitch-csel szakmailag is újat adott neki.
Megtanulta hát barátjától az akvarellkészítést, amely nagy kézügyességet és gyorsaságot igényelt, és számos kisebb-nagyobb ehhez hasonló képecskét készített útjai során. A jelenleg is látható Barabás-kiállításon a Magyar Nemzeti Galéria emeleti termében követhetjük nyomon, ahogy a művész bejárja az olasz vidéket, és hol a Vezúv bűvöli el, hol a tenger zabolátlan energiái, hol a viseletbe öltözött asszonyok színpompás ruhái.
Velence miliője és az itáliai tapasztalatok meghatározó élmények maradtak egész életében. A Santa Maria della Salute templom elegáns barokk körvonalait azonnal felismerni ezen az akvarellen, s pontosan tudja, aki járt a Canal Grande déli oldalánál, hogy a vízen haladva hogy sejlik fel előttünk az épület, s a színeket is fel tudjuk talán idézni naplemente után nem sokkal.
A szürkék, barnák árnyalatai, a kékes égboltrészletek nemcsak finom melankóliával fogadják a nézőt, hanem egyfajta nyugalmat is árasztanak.
A vízbe leütött cölöpök vonalainak ritmusa, az évszázados történeteket őrző épületek oldala ma is ugyanilyen, a hajók, gondolák sora ma is így ringatózik a tengeren, ahogyan annak idején, amikor a XIX. század kezdetétől először csak az arisztokrata ifjúság, később már a művészek sora a „Grand tour” kötelező köreit utazta végig Európán. És persze a Santa Maria della Salute barokk fensége megihlette William Turnert is néhány évvel később, majd a XX. század elején Claude Monet-t is.
Velencét nem lehet nem szeretni, csak fájó szívvel lehet gondolni rá, hogy az ember valaha ott járt, és ha ott volt, miért is nem maradt tovább, egy ilyen fényekből és vízpárából szőtt városban, ahol a maszkokat kínáló üzletekben is megállt az idő, ahogyan a galambokkal teli San Marco téren, vagy éppen a kávéházak teraszán. Jól tudjuk, hogy itt hagyta szíve egy darabját Ady Endre és Szerb Antal, Cs. Szabó László és Márai Sándor, Karinthy Frigyes, Maróti Géza és Móricz Zsigmond is. A vízre helyezett város titokzatos módon őrzi a magyarokkal való századokra visszanyúló kapcsolatát, hiszen a hunoktól tartva építették ide, s számos magyar él itt, néhány család pedig a magyar gyökereit is fontosnak tartja.
Valaha vonat vitt ide: az Osztrák–Magyar Monarchia idején csak felpattant az utas a fővárosban, hogy aztán a nagykanizsai meg zágrábi megálló után megérkezzen végre a lagúnák városába.
Ma már talán kényelmesebb autóval menni Mesteréig, és aztán beközlekedni Velencébe, hiszen a város gyalogosan is bejárható, ráadásul nem is kérdés, hogy csak így érdemes maradandó emlékeket gyűjteni tőle. A Santa Maria della Salute pedig várni fog mindenkit fehér márvány falaival a vakító nappali fényben vagy a fáradt esti ragyogásban, ugyanúgy, ahogy Barabás Miklóst is várta. És ahogyan Laza Kostic szerb költőt is elbűvölte az épület 1895 utáni híres költeményében: „Vajon a szépség nem örök út-e, Santa Maria della Salute?”
Borítókép: Barabás Miklós: Velence alkonyatkor (Fotó: Berényi Zsuzsa)
