Szellemi műhelyépítőt keveset ismerünk. Se idő, se alkalom nincs igazán arra ma, hogy, Ady Endrével szólva „négy-öt magyar összehajoljon”, netán rendszeresen találkozzon. Ezért is kell ápolni azok emlékét, akik ösztönösen tudták, hogyan lehet egy családot, egy baráti kört állandó és természetes vezéralakként képviselni, összefogni. Fábián Gyula, a nagyapám, ilyen ember volt. Szellemi tőkét ehhez a pedagógus-filozófus Karácsony Sándortól kapott, aki nemcsak szeretett tanára, példaképe, de esküvői tanúja is volt az 1929-ben, Nagyszalontán született, tanulni vágyó fiúnak. Szinte előttem van, ahogy nagyapám bejárja a Csonka-tornyot, ahogy előhívja a múltból a szalontai diákéveket, az akkor még bihari tájszólásban használt szavakat…
Budapesten otthonra lelve az Eötvös Kollégium hallgatójaként már bontogatta szárnyait, majd a magyar–latin szak mellett a gyakorlatban ismerte meg az ország mezőgazdasági–vízrajzi helyzetét, vált szépen lassan a magyar földért élők szószólójává a Magyar Rádióban dolgozva. Nemcsak a Falurádiónak készülő műsorok útjai alkalmával, de családjával is járta az országot, gyakran a határokon túli területeken is, majd sok évvel később folytatta ezeket a természetjáró, kultúraápoló utazásokat unokáival, barátaival. Különleges élmény volt egy japán házaspárral, a Bartók-kutató Ivaki Hadzsimuval és feleségével kötött barátságáról hallani, a házaspárt nekünk is megismerni. Voltunk vele együtt Erdélyben, láttuk többek között Szabolcs-Szatmár-Bereg legszebb tájait, történelmi emlékeket, gyönyörű tájakat, de azt sem felejtem el, amikor esténként a Tolna megyei Kölesden, a szőlővel körülvett présházban mesélt nekünk, unokáknak, Samuról, a vértesszőlősi emberősről vagy László Gyula bácsiról.
Polihisztor volt Fábián Gyula, akit az írás mellett a vizualitás világa is vonzott: kedves magyar festője a fényben úszó tágas tájakat láttató Egry József, a francia nagyok közül Paul Cézanne, a szerkezetben-rendszerben gondolkodó filozófus-alkotó volt. A művészeteket Fülep Lajos óráit látogatva ismerte meg, és bár nem fejezte be a művészettörténet szakot az egyetemen, ennek is volt helye az életében. Említhetem itt a képzőművész Ujváry Lajossal, Gy. Szabó Bélával, Szabó Bélával való sokéves, mély barátságát, számos kiállítás megnyitását, vagy hogy felkarolta például a Tengelicre szervezett művészeti alkotótábor ügyét a 80-as évek idején – minderről több neki dedikált festmény, családi történet is tanúskodik. Mi, unokák is megismertük ezeket az alkotókat, számunkra Ujváry Lajos bácsiéktól kezdve minden művész a nagy család tagjává vált, ahogyan a Karácsony Sándor köré csoportosuló barátok közül sokan úgyszintén. Talán nem sokan tudják, de az esztergomi Vízügyi Múzeum alapítása is Fábián Gyula nevéhez fűződik, ezt Gergely István agrárközgazdásszal közösen kezdeményezték, aki egyben az Országos Vízügyi Hivatal vezetője is volt. Nagyapám korábban a Mezőgazdasági Múzeumban is dolgozott, ahol megszervezte az intézmény támogató baráti körét is. Hiszen ez is ugyanarról szólt neki, mint minden feladata: a közösségek, az egymást segítők összegyűjtéséről.
Számtalan történet jut róla eszembe, ahogy írok, ezért nehéz kiragadnom egy-egy érdekességet a sok közül. Tudom, hogy a magyar irodalom nagyjai közül személyesen a kötetét dedikáló Móricz Zsigmonddal is találkozott, segített Tersánszky Józsi Jenőnek egy nehéz élethelyzetben, jó kapcsolatban volt Nagy Lászlóval, Gellért Sándorral, Kós Károllyal, Weöres Sándorral ‒ hogy csak néhány további példát említsek. Rádiós újságíróknak is példakép és mentor volt, ahogyan ugyanezt később a Magyar Nemzet-es kollégái közül is sokan így érezték-érzik, máig. Történelmi események egyik élő tanújaként 1956-ban a Szabad Kossuth Rádió szerkesztője lett, napokat töltött a parlamentben tudósítóként, a forradalom több pillanatát megélte, s a számára ekkor meghatározó történéseket is sokszor felidézte családi körben. Kifogyhatatlan volt az anekdotákból, fáradhatatlanul mesélt. Észrevétlenül tanítgatta, terelgette az embert, gyakran emlegetve szülőfaluja példaképeit: elsősorban Arany Jánost, Arany Lászlót vagy a költő Sinka Istvánt. Verseket idézett, népdalokat énekelt, szófordulatait, mondásait ma is emlegetjük. Kimondhatatlanul hiányoznak a régi közös kávézások, a két kedves népmese, amit csak ő tudott igazi ízzel elmondani, az örök kíváncsiság és az őszinte bizalom.
Valójában mi, családtagok, már az élete utolsó hónapjaiban tudtuk: mindig itt marad velünk. Nemcsak azért, mert rengeteg rádiófelvétel, fénykép, újságcikk, drámák, könyv őrzi alakját – köztük az utolsó, rádiós riportjaiból összeállított kötet, a beszédes címet viselő Útravaló, ‒ hanem azért is, mert nagyívű életpályájának hagyatéka friss és eleven ma is. Nagyapám a keresztény hit erejét, a család értékét és a teljes magyarság együttmaradásának fontosságát egész életével képviselte, az utóbbira példa, hogy részt vett a Trianon Kutató Intézetet létrehívásában, s a Trianoni Szemle szerkesztőbizottságának elnöke lett. Bár már lassan öt éve, hogy nincs itt, jelenléte változatlan. Csillogó szeme, lelkesedése, mosolya most is előttem van, s bizonyos vagyok abban, hogy nagyon boldog odafenn, mert a napokban született meg a legkisebb dédunokája…
Fábián Gyula: Ki segít Zsellér Jánoson?
Ritka látogatóim voltak a minap szülőföldemről. Vitás ügyeik intézésében nem jutottak eredményre, a hazai birtokviszonyok dolgát-baját úgy összekeverték, hogy kiigazodás nincs, de még a reménysége is úgy eltemetődött, hogy két fiskális sem képes kibogozni. Mert régen, ha valami elakadt a községnél, ott volt a járás vagy akár a megye, hozzáértő emberekkel, utolsó állomás lett a főváros, de akkor már mindent megmozgattak, és a rend helyreállt.
Most? Kemény szavakkal rázzák le magukról a problémát az illetékesek, amiből az derül ki: félretett emberek a falusiak, és unió ide meg oda, nincs kilátás, hogy ez megváltozzék. Fut ki alóluk a föld, a közösbeli osztatlan területeknek egyszer csak sohasem látott gazdája támadt. Soha nem volt nagybirtokok szüettek, de hogy honnan, kiktől vették meg a földet, annak nincs megmondhatója. Új grófok, senki-bárók, nem is látja őket senki, de a felhajtóik úgy intézkednek, mintha övék volna minden a diófáig. Vendégeim nem fukarkodtak a becsmérő szavakkal sem, bár tudják, az nem orvosság, csak éppen könnyít magán vele az ember.
A fontosabb és tanulságosabb téma ebből következett: mi lesz velük, belőlük, egyáltalán azokkal a fővárostól messze élő milliókkal, akiknek nincs gazdájuk? A földművelési és vidékfejlesztési vezetőket kár volt még említenem is, mert arra csak azt mondták, a legnagyobb ellenségeik. Semmit időben nem közöltek velük, a pályázatok el sem jutottak hozzájuk, mindenből kihagyták és hagyják őket, a paraszt nem téma, ezt kapják lépten-nyomon, hogy lehet ezek után boldogulni? A beszélgetésünk olyan irányba fordult, hogy miközben értük nem mozdult senki, az elmarasztalás mégis őket érte: a magyar vidék, az ott élő emberek még a választáson is gyöngén szerepeltek, nem is igen mentek el szavazni. Hivatkoztak valami térképre is, ami állítólag arról árulkodik, hogy kettészakadóban az ország. És ennek mintha ők lennének az okai. Valamikor a Viharsarok szegényeiről könyveket írtak, amikben az is benne volt, sehol olyan őszinte öntudattal nem állt ki senki saját igazáért, mint ők. Igaz, akkor voltak pártjaik is, de mostanra mind elfogyott. Persze az is igaz, tették hozzá, hogy amit a kisgazda vezetők a közelmúltban végbevittek, szégyen a nemzeten. A tétel úgy summázódott: a magyar vidéknek, az ott élőknek nincs gazdája. A nagy harácsolásban szétverték az írmagját is szervezeteiknek. Azokból, akik nyúlnának értük, mert a szavazatukra persze szükség lenne, ők nem kérnek. Nem kérnek azokból, akik nem restellik hirdetni: ugye hogy jobb volt a téeszidőkben? Márpedig azt tartják, hogy a kommunistáknál ártóbb ellenséget rájuk nem hozott még a sors. A falut ők törték meg, a régi családias összetartozást ők verték szét, az ellenségeskedés magvát ők vetették el, hasznát ők élvezték. Belőlük, az ő támogatásukból tehát nem kívánnak részesülni.
Ki is lesz, aki értük kinyújtja a kezét? Nyersen, elhallgatás nélkül fogalmaztak: a Fidesz tőlük távol áll, az MDF, mikor hatalmon volt, akkor sem ért el őhozzájuk. Azt, hogy SZDSZ, ki sem ejtik a szájukon, a szociáldemokratának hazudott utódpártot se szívesen emlegetik. Hová tűntek az igazi agrárpártok? – kérdezik. Nem érzi az ország jobbik fele sem ennek hiányát, hogy innen eltűnt minden hasonló? Aki nem áll a lábán, akit nincs, aki irányítson, az csak sodródik. Szép, szép, hogy a jelenlegi országrontó vezetés most azért megkapta a maga pofonját, de ezt – mint mondták beszélgetőtársaim – nem ők adták. Mert ők inkább otthon maradtak. Intő figyelmeztetés az is, hogy ahol megmaradt a régi kolhozvilágbeli vezetés, ott a nemtörődöm emberek egy része odacsapódott a volt tanácselnök, ma polgármester szűkebb társaságához, és velük szavaz minden alkalommal. Sok még a nyájember, aki megy a többi után, azt sem tudva, hogy veszejti el saját magát. Szép számmal adódnak pénzen, pálinkán, pogácsán vettek is, azok is a más malmára hajtják a vizet.
Szomszéd falujukban például harmadjára is a volt tanácselnök lett a polgármester. Elvált felesége pedig azt hirdette: az még akár negyedszerre is megválasztatja magát, hiszen másból nem élhetne meg, semmihez nem ért. Se iskolája, se szakmája, de a pártja támogatja.
Nem rejtettem véka alá, hogy az én kedves látogatóim egyenes emberek, akik azon frissiben kipakolták az érkezés öröme után a félelmüket. El ne szaladjon már velünk a ló! Ha mostanában már megtanultunk jobban figyelni egymásra, egyetlen megkönnyebbülés után ezt kell mélyíteni. Elköszönéskor azt mondták jó szemű és jó gondolkozású atyafiaim: Közel van az a 2006! Közelebb, mint a többség hiszi. Aki csatát nyert, nem biztos, hogy a háborút is megnyerte. Magyar betegség – tették hozzá –, a korai örömben elfelejtjük, mindennek lehet böjtje.
Napok múltán sem tudom felejteni a hallottakat. De most is megértettem: nem rágódni kell az igazságokon, hanem elébe kell menni az időnek. A magyar vidék gondja az ország gondja. Ha az ott élő ember ennyire elhagyatva érzi magát, akkor sürgősen segíteni kell rajta. Erre a kormányra ahogy eddig sem, ezután sem számíthatnak. A nemzeti, konzervatív erőknek kell tehát felkarolniuk őket, hiteles szavakkal megmutatva, hogy a most ellenzékben lévő pártok szívükön viselik a parasztság, a vidék sorsát, és tenni is tudnak értük. Mert vetni, aratni holnap is kell. És azt senki nem végzi majd el helyettük.
„Országot kell építeni, meg kell szegényt békíteni”. Ezt már az 1930-as években megfogalmazta Sinka István költő, de időszerűsége nem változott. A Zsellér Jánosok most is segítséget kérnek, és várnak, és ne felejtsük: kétszer ad, aki gyorsan ad.
(Megjelent: Magyar Nemzet, 2004. július 2.)
