– Szimbolikus, hogy épp a Zempléni fesztiválon volt a kerek születésnapja, amelynek 2004 óta művészeti vezetője.
– Igen, ez a kezdetektől így van, az augusztusi időszak vált be leginkább a fesztivál megszervezésére. 2004-ben is itt köszöntött a zenekar, aztán a hatvanadikon már tradíció lett, hogy műsorral is készültek a kollégák. Most eljött a hetven, ami valóban egy elég erős szám.
Világtrendek és ízlés
– Húsz év hosszú idő egy fesztivál életében. Melyek a legkedvesebb emlékei?
– Ez nehéz kérdés, mert annyi minden történik az életünkben. Sokkal jobban emlékszem az általam befogadott élményekre, mint az általunk teremtettekre. Vannak természetesen koncertek, amelyek emlékezetesek. Hosszú ideig fogom őrizni például a Fitos Dezső Társulat idei produkcióját, amely a néptáncban mutatott rendkívülit és újat.
Az egész kulturális életben az a legnagyobb kérdés, hogy képesek vagyunk-e megújulni, észrevesszük-e a világtrendeket és a számunkra fontos korosztályok ízlését, vágyát és tudunk-e ezekhez viszonyulni.
Fontos a fesztivál folyamatos bővülése, a közönség növekedése, az egyre erősebb hatás, amit régióban és azon túl kifejt. Több területről érkezik törzsközönség, így Budapestről is. Tavaly és idén is bizonytalan volt a létrejötte, és én nagyon nehezen bírom a bizonytalanságot. Mi ugyanis távlatokban gondolkodunk mind a zenekar, mind a fesztivál szempontjából, amennyire ez ebben a világban lehetséges. Ahhoz, hogy folytassuk és biztosítsuk azon műfajok minél szélesebb spektrumának bemutatását, amelyeknek jól érzékelhetően nagyszámú rajongója van, sokat kell dolgoznunk. A Zempléni fesztivál presztízse már nemcsak a térségben, hanem az egész magyar kulturális életben is nagyon jelentős.
– Voltak kudarcaik is?
– Természetesen, a húsz év nagyon kemény tanulóidő volt nekünk is. Az első néhány évben kipróbáltunk olyan dolgokat, amelyekről kiderült, hogy feleslegesek. Például tematikus napokat rendeztünk, vagy mindenáron valami logika mentén igyekeztük szervezni az előadásokat. Amúgy is rendszermániás vagyok, aminek sok előnye van egy intézmény vezetésében, de itt ezt el kell engedni. Meg kell érezni a helyszínek hangulatát és ehhez igazítani a produkciókat.
– Két éve a Zempléni fesztivál fesztiváligazgatója is lett. Ez milyen változást hozott?
– Az életem sikerének egyik legnagyobb kulcsa az, hogy önmagammal kellett konfrontálódnom. Akár a művészet és a pénz szempontjából, akár a Zempléni fesztivál szervezése apropóján. Az elmúlt két évben leegyszerűsödött a folyamat, hogy mindkét funkciót elvállaltam. A perdöntő a művészeti koncepció logikája, mechanizmusa, tartalma. Nem érzem többlettehernek, hogy az anyagi és a tartalmi felelősséget egyaránt viselem.
Matematika és zene
– Zenetörténésznek készült. Hogyan lett karmester?
– Nem volt ez annyira mély elköteleződés, 18 évesen nem tudja az ember, mit szeretne valójában. A gyerekkorom arról szólt, hogy ha sikert értem el valamiben, azt szívesen csináltam. Zenei általános iskolába jártam, hamar elkezdtem zongorázni. Hét-nyolc éves koromban felléptettek, a kompozícióimat elvihettem Szőnyi Erzsi nénihez (zeneszerző, karvezető – a szerk.), ahol habos kakaót kaptunk. Ha az embernek sikere van, azt szereti. Gyakorolni viszont nem szerettem, édesanyám mindig unszolt, hogy csináljam.
Mivel az általános iskolában a matematika iránti érdeklődésem miatt több versenyen is sikeresen szerepeltem, matematika–fizika szakos gimnáziumba mentem, a budapesti József Attila Gimnáziumba. Utólag visszagondolva valószínűleg eredendően volt bennem egyfajta vonzódás az analitikus, rendszerező gondolkodás felé.
– A matematika és a zene között szoros kapcsolat van.
– Életemben ezzel a két rendszerrel találkoztam, amelyek lényegében ugyanazok. Mindkét rendszer prioritások és másodlagosságok, a dologban meglévő és a vendég elemek ellentmondásaira épül. A gimnáziumban fantasztikus zenei életbe csöppentem. Vezényelhettem a zenekart, zongoráztam és országos diáknapokat nyertünk egy trióval. Tizenhét éves koromban a Bartók-évforduló alkalmából a rádióban műveltségi versenyt hirdettek meg gimnáziumi csapatok számára, ahol döntőbe jutottunk. A verseny kedvéért elmerültem a teljes Bartók-életműben, szisztematikusan végighallgattam, tanulmányoztam a leírásokat.
Megtetszett a zenetörténész hivatás és elmentem Somfai Lászlóhoz, aki igazi Bartók-tudor volt. Megkérdezte, mióta tanulok zeneelméletet, én pedig magabiztosan rávágtam: holnap fogom elkezdeni.
Ez három hónappal a felvételi előtt volt, így zenetörténész szakra nem vettek fel, de karvezetésre igen. Aztán már nem akartam többet zenetörténész lenni. Megcsapott az aktív zenélés élménye és a közösségi zenélés. A zongorázásban a magányt nem szerettem, a közösségi zenecsinálás azonban egészen felemelő élmény.
A közönség nevelése
– Felsorolni is sok, ahány pozíciót betölt: a Budafoki Dohnányi Zenekar ügyvezető zeneigazgatója, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság vezető karnagya, a Zempléni fesztivál művészeti vezetője és fesztiváligazgatója, a Budapesti Nemzetközi Kórusverseny alapítója és művészeti vezetője.
– Ezek összefüggenek. Semmit nem teszek, aminek nincs köze a hitvallásomhoz. Karvezetőként kezdtem az életemet, és főiskolás voltam, amikor bekerültem egy énekkarba másodkarnagyként, majd még diplomám megszerzése előtt át is vettem őket. Aki egy amatőr énekkarral kezd, rendkívül sokat tanul abból, miként lehet úgy zenét tanítani embereknek, hogy az színpadképes legyen. Két év alatt nemzetközi színvonalú lett a kórus és négy év múlva megnyertük a debreceni verseny nagydíját. 1989-ben beszippantott a budafoki ifjúsági zenekar, amelyből később a Dohnányi-zenekar alakult. Volt három amatőr évünk, majd abbahagytam, úgy döntöttem, nem leszek karmester, mert kilátástalannak tartottam az akkori zenei élet merevségét, és megújulni képtelenségét. Amikor megalakult a Budafoki Dohnányi Zenekar, visszahívtak, ami nagy motiváció volt számomra. Kérdésére válaszolva, úgy függ össze a sok tevékenység, hogy
ha azt akarom, egy új zenekarnak legyen közönsége, nevelni kell a közönséget. A közönség nevelése pedig elsősorban az aktív zenélésen keresztül lehetséges.
Már 1986-ban létrehoztam a budapesti középiskolások közös hangversenyét, ahol olyan műveket énekeltünk, mint a Carmina Burana, amely minden résztvevőnek örömet okozott. Az amatőr kórusoknak és énekeseknek létrehozott rendezvény 2006-tól az Énekel az ország projekt részeként működik tovább. Az általam életre hívott kórusverseny missziója is az, hogy minden kórus – azok a kórusok is, amelyek az elit kórusversenyekből ki voltak zárva – sikerélményhez jusson, és tapasztalatokat szerezzen. Egyszerűen örömet kell okozni az embereknek. Aki saját kulturális élményeiből táplálkozik, maga is kultúrafogyasztóvá válik.
– Milyen terve van a következő időszakban?
– Azt szeretném, ha nagyobb biztonságban dolgozhatnánk. Ahogy öregszünk, úgy változik az érzékenységünk is. Amin korábban könnyedén túltettem magam, ma már nehezebben megy. Megérdemelnénk, hogy a Budafoki Dohnányi Zenekarnak legyen végre egy kiszámítható és a magyar zenei életben kiemelkedően gazdaságos működését biztonságosan finanszírozó állami támogatása.
Az életemet arra tettem fel, hogy az emberek mentális létét gazdagítsuk örömökkel, élményekkel, reménnyel és szociális érzékenységgel. A magyar zenei élet érdekében érdemes lenne ezt a tevékenységet jobban megbecsülni.
Hollerung Gábor Liszt Ferenc-díjas, érdemes művész karmester, a Budafoki Dohnányi Zenekar ügyvezető zeneigazgatója. A karmester igazi közönségkedvenc, klasszikuszenészek közül elsőként nyerte el a Prima Primissima közönségdíjat 2024-ben. Életét a zene megszerettetésének szenteli, missziója, hogy a klasszikus zenét minden korosztálynak és társadalmi rétegnek befogadhatóvá és élvezhetővé tegye. Nagy hangsúlyt fektet a zenei utánpótlás nevelésére is.
