Bayer Zsolt meglepte a liberálisokat, a gyomrunk összeszorult az erős képektől

A napokban megjelent Bayer Zsolt második novellagyűjteménye, amiben a szerző a Krúdy Gyulától kölcsönzött Rezeda Kázmér bőrébe bújva utazza körbe a nagyvilágot, s nem utolsósorban gasztronómiai élményein keresztül fejti meg azt. A könyvbemutató után talán nem is csoda, hogy alaposan megéhezett a közönség – akárcsak egy-egy Rezeda-kaland elolvasása után. Rezeda Kázmér újabb kalandjainak könyvbemutatóján jártunk.

Fotó: Mirkó István

A beszélgetés ebben a mederben haladt tovább, amitől az embernek hol a rekeszizmai szorultak össze, hol a gyomra, akárcsak Huszárik filmjében az érzékletes húslevesjelenetnél, hogy végül eljussunk az igazán nagy kalandokat rejtő utazásokig.

A legnehezebb és legszegényebb sorsú nemzeteknek van a legjobb konyhakultúrája

– világított rá Bayer Zsolt, s szemléltetésként rögtön össze is vetette a közel-keleti konyhát a hollanddal. Egzotikusabbnál egzotikusabb ételek kerültek elő, kumisz, birka és kecskegombóc Mongóliából, tengerimalac Peruból. A nagyok közül a spanyol, a francia, a lombardiai és a szicíliai konyha mellett megemlítette a szerb, az egyiptomi és a marokkói konyhát is, mintha a Földközi-tenger népeinél mindenhol jó lenne a konyha. – Mindenhol lehet jót enni, kivéve Hollandiát – summázta humorosan Bayer Zsolt.

Ugyanakkor akad még bőven nemzet, amelyik nem a kulináris évezettekkel írja be magát a történelemkönyvekbe, mint az angol vagy a német. Szentesi Zöldi Lászlónak erről rögtön eszébe jutott a szakállas vicc a világ két legrövidebb könyvéről, amik az angol konyháról és a német szeretőkről szólnak.

A beszélgetés utolsó harmadában a magyar gasztronómia helyzetére terelődött a szó, ami mindenki nagy egyetértése szerint rengeteget javult az elmúlt húsz évben (ez persze nyilvánvaló, ebben biztosan megvalósul a nemzeti egység), de a legjobb helyek Bayer Zsolt szerint azok, ahol sikerül megtalálni az arany középutat a hagyományos magyar konyha és a látványkonyha között. 

Nem lehet soha felhagyni a hagyományt, mert akkor mivel leszünk magyarok?

A Bayer család a szűkös anyagi keretek ellenére a hónap elején (tehát a fizetésnapot követően, de gyerekfejjel ez még nem volt ilyen egyértelmű) étterembe járt, de a választék igencsak szűkös volt. A szerző itt megemlítette a Mátyás-pincét, a Tabáni Kakast és az Aranyszarvast, ami a közönségben is nosztalgikus emlékeket ébresztett. Mindenhol megtalálta a saját kedvencét, de egyébként nagyrészt mindenhol ugyanazt lehetett enni.

Rezeda Kázmér második kötete, de már készül a harmadik is. Fotó: Mirkó István

Azon a kérdésen, hogy melyik a kedvenc étterme itthon, nem gondolkodott sokat: szóba került ugyan a balatonfüredi Bistro Sparhelt és az argentin Barrio a Hűvösvölgyben, de az egyértelmű befutó az encsi Anyukám Mondta, amihez egy jó anekdota is fűződik.

Az évekig Olaszországban dolgozó Dudás testvérpár nem az adekvát fővárosban nyitott éttermet, hanem igazi lokálpatrióta módjára az Isten háta mögötti észak-magyarországi kisvárosban. A „hívogató kádári lakótelep” mélyén pedig az ember könnyen Toscanában érezheti magát, aminek az egyik szemléletes eleme, hogy csak náluk lehet kapni Gianni Frasi kávéjából. A testvérek telefonon keresték a kávémestert, aki rendkívül szigorú feltételeket támaszt, személyesen ellenőrzi az általa gyártott kávéfőző gépeket. A vonal túlsó felén kezdetben hosszú csend – mi a fene az az Encs, gondolhatta Gianni –, majd érkezett a válasz, hogy melyik nap érkezik. Gianni egy napot tervezett maradni, de végül három hétig maradt, és vagy négyszer végigkóstolta az egész menüt.

Így esett, hogy Milánó és Párizs mellett csak Encsen kapni a világ egyik legjobb kávéjából. 

Bár ígéretükhöz híven az aktuálpolitika egyszer sem jött szóba, bennem valahogy mégis az az érzés maradt, hogy a politikától a gasztronómiáról beszélve sem lehet elszakadni, hiszen a kultúra és a politika kéz a kézben járnak, és igenis vannak olyan részei a közéletnek, amik az ellentétes oldalak között is hidakat képeznek. Rezeda Kázmér jó példa erre, és jókat enni például mindenki szeret. De itt most nem csak a kádári idők felidézésre, vagy a nemzeti konyhák értékelésére gondolok, hanem az olyan diplomáciai sikerekkel felérő egyszerű emberi történetekre is, mikor egy olasz beleszeret két magyar főztjeibe, és ahol olyan kölcsönös tisztelet uralkodik, hogy nem csak mesterfokon készítik el ezeket a fogásokat, de még a legjobb olasz kávénál sem érik be kevesebbel.