Rezeda Kázmér kórházban volt. Pontosítsunk: kórházakban.
Tusnádon kezdődött.
Feküdt este Rezeda Kázmér a szobájában, a panzióban olvasott, Illyés Gyula 1977–78-as naplójegyzeteit, például az 1977. június 1-én íródott alábbi szöveget:
„Magyarország lakossága a 16. század elején még annyi, mint Angliáé. Az oszmán betörés nyugat felé nem egy nemzetet gázolt úgy le, átrohant rajtuk. Ezek mindegyike méltán tekinti magát Európa védőpajzsának. A magyar nép vérvesztesége volt azonban a legvégzetesebb. Az ország százötven évig lett olyasféle hadszíntér, mint az első világháborúban Verdun vidéke. A síkságnak – a nagy Magyar Alföldnek – lakosságát szinte maradéktalanul elsöpörte a százötven éves, állandóan mozgó háború. A nemzet ellenállása a határ menti hegyekbe húzódott, a Felvidékre és különösen Erdélybe; az utóbbiban élt tovább a magyar civilizáció; egy európai rangú író szerint itt vert a meggyötört magyarság szíve. A néppusztulás oly fokú volt, hogy a 18. század végén a nagy német filozófus, Herder, nem egészen alaptalanul írta le baljós mondatát: úgy lehet, a magyar anyanyelvű nép évei meg vannak számlálva. Ez nem következett be. A magyar nemzet bámulatos gyorsan talpra állt, az Európában testvértelen, mert csak a finnekkel rokon nyelv rendkívülien megújhodott. Ez volt az alap, amelyre fejtegetésem épült. A további mondandó az volt, miképp őrizte meg életerejét és hitét ez a nép a 20. század folyamán. Ez ugyanis csaknem olyan mostoha volt hozzá, akár a 16. és 17. század. Az első világháború, illetve az 1919-es magyar Kommün leverése után […] a magyar anyanyelvűek egyharmada, szám szerint mintegy hárommillió lélek, azaz minden harmadik magyar más anyanyelvű államok keretébe került.
Ez a korszak egyben a nemzeti vetélkedés páratlanul heveny ideje. A túlzott nemzeti büszkeség és a nemzeti kisebbségek mind erősebb érzékenysége baljós ellentétbe került világszerte.
Fejtegetéseim záróköve, hogy súlyos körülményei közt is a magyar nép anyagilag és szellemileg megingathatatlan biztonsággal halad történelmi útján. A jólét emelkedése nem propaganda, a demokrácia nem szólam. Szellemi életünk higgadtan és valóságismerően vizsgálja a történelemből még itt maradt – s egy-egy nemzedék által meg sem oldható – nehézségeket. Hírünk a világban – a véleményileg ugyancsak megoszlott világban – egyre kedvezőbb. Nyelvünket és népünket tehát mégsem fenyegeti a herderi jóslat… Cikkemben véletlenül sem akartam a politika területét érinteni. Minden nemzeti, faji, felekezeti elfogultság távol áll s állt mindig tőlem. Saját népem számára soha nem igényeltem több jogot, mint amennyit másiknak juttatni kívántam, küzdelemmel is. […] Érvelésem – s reményem – régóta az volt, hogy a világszerte élesedő nemzetiségi, <kisebbségi> kérdés megoldását épp e kérdés világszerte mind nagyobb arányú elterjedése hozza meg. Hiszen hovatovább másról sem adnak hírt az újságok. De a még gondolatkifejező viták, a magányos és tömeges nyelvek harcai! Töredék népek követelnek maguknak egyetemet, általuk is érthető falunevet, tartományi önkormányzatot. Száz-kétszázezres nemzetek vívnak ki törvény előtti nyelvhasználatot.
Nem kellett tehát, ahogy a szólás mondja, a szomszédba mennem, hogy ne a lehető legáltalánosabban gondolkodva írjam le azt, hogy akad, ahol <százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvű egyeteme, illetve, ha volt, azt eltörölték>, meg hogy <rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája>, és hogy <a nemzeti kisebbségi ifjú a saját anyanyelvén ipart sem tanulhat>. Majd hogy <hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség, eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése>. Fájdalmas – általánosan tudott – igazság, hogy nincs világrész, ahol ilyen helyzet nem akadna. Általánosan tudott igazság az is, hogy Európában – a Szovjetunión kívül – húszmillió ember él kisebbségi sorban s ezek 16-18 százaléka – fájdalmas igazság, de így van – magyar anyanyelvű.”
Ahogy öregedett Rezeda Kázmér, egyre jobban szeretett ilyesféle szövegeket olvasni, s közben arra is próbált visszaemlékezni, mit is csinált ő akkoriban, amikor ezek a szövegek születtek.
1977 nyarán például befejezte az általános iskolát, felvételt nyert a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba, s minden valószínűség szerint a Balatonon pihente ki az év rettenetes fáradalmait, továbbá nagy valószínűséggel szerelmes is volt, csak azt nem tudta pontosan felidézni, kibe is, Matuska Zsuzsába vagy Király Anikóba, esetleg a legelérhetetlenebb csodába, Boér Erikába, vagy mindhármójukba egyszerre, ez már valószínűleg soha nem fog kiderülni, ezen aztán el is mosolyodott, majd visszatért Illyéshez kicsit:
„Nincs művész, akit nem kísértene meg a halhatatlanság: Botorság lenne titkolnom, ezt bizony én is kergetem. Ám nem a román – vagy bármely nép – lebecsülésével törekszem elérni. Sokért nem adnám, ha ércnél maradandóbb értékeket hagyhatnék saját népem elkövetkező ezer évére. Az eddig eltelt ezer év egyik magyar műemlékét, a mostanában sokat emlegetett Szent Koronát is, nem tudni, miért, velem kapcsolatban is, elnök úr gúnyra veti közbe. Ezt a királyainkról ránk maradt ereklyénket, noha szentekben nincs módom hinni, és köztársaságpárti vagyok, magam is szentnek érzem. S mert jelen lehettem, meghatottan néztem, mikor azt Képviselőházunk kommunista elnöke az Egyesült Államok külügyminiszterétől átvette egy hosszas kézfogással.
Becsületemen azonban nem hagyhatok foltot. […] Mialatt ön a személyem lebecsülését fogalmazta, épp akkor lehetett részem abban, hogy a Francia Költők Társasága évi nagydíját kezembe tette. […] Röstellnék e körökben megjelenni mint olyan ember, aki nem emelte föl szavát, amikor a világ színe előtt olyan szavakkal illettek, mint aminőket az imént az ön tolla nyomán idéztem.
Tisztázzuk tehát, ki tért el a valóságtól. Merő példázásul többször is fölmerült az egyetemek sorsa. A csaknem kétmilliós romániai magyar kisebbség egyetemének immár húsz év előtti megszüntetésének ügye. A helyébe teremtett már kétnyelvű egyetem vegyészeti karán 1958-ban a 45 román hallgató mellett még 36 volt a magyar; 1976-ban pedig 63 román és 14 magyar; ez a mérlegjáték a többi karon is, a provincia minden tanintézetében. Ez a hivatalos statisztika állítása. Valótlanság? – rá tudja mondani ezekre az adatokra? S hogy a magyar felsőbboktatás tervszerű elsorvasztását jelenti, vagyis, hogy a magyar millióknak ne legyen értelmiségük.”
Mihnea Gheorghiunak írta ezt Illyés, aki megtámadta, amiért írni merészelt az igazságról, s Rezeda éppen azon kezdett el gondolkodni, mennyire nem változott semmi az ilyesféle ügyekben, már persze ha magyarokról, magyar nemzeti érdekekről, magyar igazságokról van szó, de már nem tudta tovább szövögetni a gondolat fonalát, mert egyszer csak leesett a fél arca.
Ezt pedig úgy kell érteni, hogy leesett a fél arca. A bal arca. Leesett, megbénult, felmondta a szolgálatot.
Belenézett Rezeda Kázmér a tükörbe, nézte megbénult fél arcát, s hogy nem tudja becsukni a bal szemét, szája pedig elhúzódik jobb felé, és akkor így szólt magában: – Agyvérzésed van. Vagy sztrókod.
Meglepő, mennyire hideg és tárgyilagos tud lenni az ember a halál árnyékában, ezen Rezeda Kázmér is elcsodálkozott. – Kellene hívni egy mentőt – ez volt a következő gondolata, s aztán az, fogalma sincsen, hogyan kell Romániában mentőt hívni. Így aztán gyorsan felhívta a tusványosi tábor egyik főszervezőjét, s őt kérte meg, hívna-e mentőt, mert úgy tűnik, bekopogtatott az agyvérzés. A mentő öt perc múlva megérkezett, és bevitték Rezeda Kázmért a csíkszeredai kórházba.
A mentőben azon gondolkodott, felhívja-e gyönyörűséges asszonyát, aki mégiscsak orvos, s hátha van mondanivalója ilyen ügyekben, de végül lebeszélte magát erről, mondván, az asszony jelen pillanatban úgy háromezer kilométerre van tőle, éjjel van, s azon kívül, hogy szívrohamot kap, ugyan mit tudna csinálni szegény…? (Később Rezeda mélyen megbánta, hogy nem telefonált.)
A kórházban aztán már várták, megelőzte jöttének híre, ott volt mindenki, s hamar túlestek a CT-n, imígyen kizárták az agyvérzést, de a sztrókot még nem. És ekkor, ezen felbuzdulva, s a reménység ébredésével mégis csak felhívta az asszonyt, aki ennyit kérdezett:
– Az egész baloldalad béna? Nem tudod mozgatni sem a szemed, sem a szád?
– Sem a szemem, sem a szám…
– Akkor jó, mert akkor nem lehet centrális. Akkor perifériás faciálisz parézised van. Ha előbb szólsz, előbb megmondtam volna…
S aztán elkészültek az összes vizsgálatok, és kiderítették, hogy Rezeda Kázmérnak perifériás parézise van, népiesebb nevén arcidegzsábája, Rezeda Kázmér pedig újfent megállapította magában, hogy nincs fantasztikusabb nő az ő drága asszonyánál.
– Volt huzatban? Vagy huzamosabb ideig légkondiban? – kérdezte az orvos a kórházban, s Rezeda Kázmér elmondta, hogy az út Tusnádig úgy tíz óra volt otthonról, mely idő alatt a legmagasabb fokozaton fújatta képébe a légkondit a kocsiban.
– Gratulálok – mondta a doktor, s Rezeda Kázmér is gratulált magának.
