Rezeda Kázmér históriája a klinikán

Krepuska professzor Trianon fájdalmán, mai utóda Kázmér arcidegzsábáján enyhített.

Társaság Somoskő váránál egy 1938-as felvételen. Forrás: Fortepan / Ferencz Zoltán Zénó

Nem kellett tehát, ahogy a szólás mondja, a szomszédba mennem, hogy ne a lehető legáltalánosabban gondolkodva írjam le azt, hogy akad, ahol <százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvű egyeteme, illetve, ha volt, azt eltörölték>, meg hogy <rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája>, és hogy <a nemzeti kisebbségi ifjú a saját anyanyelvén ipart sem tanulhat>. Majd hogy <hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség, eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése>. Fájdalmas – általánosan tudott – igazság, hogy nincs világrész, ahol ilyen helyzet nem akadna. Általánosan tudott igazság az is, hogy Európában – a Szovjetunión kívül – húszmillió ember él kisebbségi sorban s ezek 16-18 százaléka – fájdalmas igazság, de így van – magyar anyanyelvű.”

Ahogy öregedett Rezeda Kázmér, egyre jobban szeretett ilyesféle szövegeket olvasni, s közben arra is próbált visszaemlékezni, mit is csinált ő akkoriban, amikor ezek a szövegek születtek.

1977 nyarán például befejezte az általános iskolát, felvételt nyert a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba, s minden valószínűség szerint a Balatonon pihente ki az év rettenetes fáradalmait, továbbá nagy valószínűséggel szerelmes is volt, csak azt nem tudta pontosan felidézni, kibe is, Matuska Zsuzsába vagy Király Anikóba, esetleg a legelérhetetlenebb csodába, Boér Erikába, vagy mindhármójukba egyszerre, ez már valószínűleg soha nem fog kiderülni, ezen aztán el is mosolyodott, majd visszatért Illyéshez kicsit:

„Nincs művész, akit nem kísértene meg a halhatatlanság: Botorság lenne titkolnom, ezt bizony én is kergetem. Ám nem a román – vagy bármely nép – lebecsülésével törekszem elérni. Sokért nem adnám, ha ércnél maradandóbb értékeket hagyhatnék saját népem elkövetkező ezer évére. Az eddig eltelt ezer év egyik magyar műemlékét, a mostanában sokat emlegetett Szent Koronát is, nem tudni, miért, velem kapcsolatban is, elnök úr gúnyra veti közbe. Ezt a királyainkról ránk maradt ereklyénket, noha szentekben nincs módom hinni, és köztársaságpárti vagyok, magam is szentnek érzem. S mert jelen lehettem, meghatottan néztem, mikor azt Képviselőházunk kommunista elnöke az Egyesült Államok külügyminiszterétől átvette egy hosszas kézfogással.

Becsületemen azonban nem hagyhatok foltot. […] Mialatt ön a személyem lebecsülését fogalmazta, épp akkor lehetett részem abban, hogy a Francia Költők Társasága évi nagydíját kezembe tette. […] Röstellnék e körökben megjelenni mint olyan ember, aki nem emelte föl szavát, amikor a világ színe előtt olyan szavakkal illettek, mint aminőket az imént az ön tolla nyomán idéztem.

Tisztázzuk tehát, ki tért el a valóságtól. Merő példázásul többször is fölmerült az egyetemek sorsa. A csaknem kétmilliós romániai magyar kisebbség egyetemének immár húsz év előtti megszüntetésének ügye. A helyébe teremtett már kétnyelvű egyetem vegyészeti karán 1958-ban a 45 román hallgató mellett még 36 volt a magyar; 1976-ban pedig 63 román és 14 magyar; ez a mérlegjáték a többi karon is, a provincia minden tanintézetében. Ez a hivatalos statisztika állítása. Valótlanság? – rá tudja mondani ezekre az adatokra? S hogy a magyar felsőbboktatás tervszerű elsorvasztását jelenti, vagyis, hogy a magyar millióknak ne legyen értelmiségük.”

Szerényi Gábor rajza 

Mihnea Gheorghiunak írta ezt Illyés, aki megtámadta, amiért írni merészelt az igazságról, s Rezeda éppen azon kezdett el gondolkodni, mennyire nem változott semmi az ilyesféle ügyekben, már persze ha magyarokról, magyar nemzeti érdekekről, magyar igazságokról van szó, de már nem tudta tovább szövögetni a gondolat fonalát, mert egyszer csak leesett a fél arca.

Ezt pedig úgy kell érteni, hogy leesett a fél arca. A bal arca. Leesett, megbénult, felmondta a szolgálatot.

Belenézett Rezeda Kázmér a tükörbe, nézte megbénult fél arcát, s hogy nem tudja becsukni a bal szemét, szája pedig elhúzódik jobb felé, és akkor így szólt magában: – Agyvérzésed van. Vagy sztrókod.

Meglepő, mennyire hideg és tárgyilagos tud lenni az ember a halál árnyékában, ezen Rezeda Kázmér is elcsodálkozott. – Kellene hívni egy mentőt – ez volt a következő gondolata, s aztán az, fogalma sincsen, hogyan kell Romániában mentőt hívni. Így aztán gyorsan felhívta a tusványosi tábor egyik főszervezőjét, s őt kérte meg, hívna-e mentőt, mert úgy tűnik, bekopogtatott az agyvérzés. A mentő öt perc múlva megérkezett, és bevitték Rezeda Kázmért a csíkszeredai kórházba.

A mentőben azon gondolkodott, felhívja-e gyönyörűséges asszonyát, aki mégiscsak orvos, s hátha van mondanivalója ilyen ügyekben, de végül lebeszélte magát erről, mondván, az asszony jelen pillanatban úgy háromezer kilométerre van tőle, éjjel van, s azon kívül, hogy szívrohamot kap, ugyan mit tudna csinálni szegény…? (Később Rezeda mélyen megbánta, hogy nem telefonált.)

A kórházban aztán már várták, megelőzte jöttének híre, ott volt mindenki, s hamar túlestek a CT-n, imígyen kizárták az agyvérzést, de a sztrókot még nem. És ekkor, ezen felbuzdulva, s a reménység ébredésével mégis csak felhívta az asszonyt, aki ennyit kérdezett:

– Az egész baloldalad béna? Nem tudod mozgatni sem a szemed, sem a szád?

– Sem a szemem, sem a szám…

– Akkor jó, mert akkor nem lehet centrális. Akkor perifériás faciálisz parézised van. Ha előbb szólsz, előbb megmondtam volna…

S aztán elkészültek az összes vizsgálatok, és kiderítették, hogy Rezeda Kázmérnak perifériás parézise van, népiesebb nevén arcidegzsábája, Rezeda Kázmér pedig újfent megállapította magában, hogy nincs fantasztikusabb nő az ő drága asszonyánál.

– Volt huzatban? Vagy huzamosabb ideig légkondiban? – kérdezte az orvos a kórházban, s Rezeda Kázmér elmondta, hogy az út Tusnádig úgy tíz óra volt otthonról, mely idő alatt a legmagasabb fokozaton fújatta képébe a légkondit a kocsiban.

– Gratulálok – mondta a doktor, s Rezeda Kázmér is gratulált magának.

Aztán kiengedték Rezeda Kázmért, és elkezdődött a kezelések hosszú sora, hogy egyszer majd Rezeda Kázmér bal arca ismételten működőképes legyen. Be tudja csukni a szemét, ki tudja nyitni rendesen a száját, és a szemöldökét is képes legyen felhúzni, mert most olyan volt, mint Roger Moore Az Angyalban, csak a jobb szemöldöke szaladt fel magasra, a másik maradt a helyén.

A kezelések hosszú során át pedig elkerült Rezeda Kázmér a Semmelweis Egyetem Fül-Orr-Gége Klinikájára, ahol fantasztikus doktorok és doktornők megmértek rajta mindenfélét, gyulladásszinteket meg bénulásszinteket meg hallásszinteket, összeírtak, felírtak, kiszámoltak, s ameddig mindez megtörtént, volt idő egy kis eszmecserére a professzor úrral, akinek irodájában három festmény lógott a falon.

– Tudja, ki van azon a képen, Rezeda úr?

És ő nem tudta.

– Dr. Krepuska Géza professzor, egyik nagy elődünk itt a klinikán. S neki köszönhetjük, hogy Trianon után Somoskőújfalu végül mégis visszatért Magyarországra.

Rezeda Kázmér pedig hátradőlt, mintegy jelezve, nagyon várja a történet folytatását. S a történet így folytatódik:

A rettenetes, aljas és igazságtalan trianoni békediktátum elszakította Magyarországtól Somoskő várát, Somoskőújfalut, a Medves-vidéket, s az itt lévő bányákat, pedig ezen bazaltkőbányákból került ki az a kő, amelyből szinte az egész monarchia területén macskakövezték az utakat. S Krepuska professzor úr ehhez a vidékhez kötődött, sőt, még kőbányája is volt. 1905-ben birtokot vásárolt Somoskőújfalu határában, ahol gyümölcsöskertet alakított ki, szeszfőzdéjében pálinkát főzött, s komolyan érdeklődött a szőlőnemesítés iránt is. Mindemellett pedig a budapesti orvostudományi egyetem fülészeti tanszékének főorvosaként dolgozik, s nyugodtan mondhatjuk, Európa-hírű orvosként tevékenykedik. Így, ebben a státuszban éri Trianon és a cseh bevonulás a szívének oly’ kedves Somoskőújfaluba s a Medves-vidékre. A professzor nem hagyja annyiban a dolgot, Prágába, Franciaországba, Hollandiába utazik, latba veti széles ismeretségi körét, beadványokat szerkeszt, hogy kikényszerítse a vérlázító döntés megváltoztatását. Nyilván semmi reménye sem volt a sikerre. Akkor pontosan ugyanolyan volt a „fényességes Nyugat” közhangulata velünk szemben, mint most, egy mai Krepuska professzor sem érne el semmit, ha mondjuk meg szeretné változtatni Brüsszel és Washington hozzáállását mondjuk a migráció vagy a háború kérdéséhez. Ezen azért érdemes eltöprengeni…

Aztán megérkezett a semmiből a deus ex machina – vagy csak úgy egyszerűen a Jóisten. Történt, hogy a magyar–csehszlovák határmegállapító bizottság 1921. július 27-én tartotta alakuló ülését, s tagjai voltak Tánczos Gábor altábornagy, Václav Roubík cseh politikus, René Uffer francia alezredes, Andó Rikicsi japán vezérkari őrnagy, Giulio Pellicelli olasz alezredes, valamint Wilfred Leathes de Mussenden Carey brit alezredes, a bizottság vezetője.

A bizottságnak pedig esze ágában sem volt bármilyen módon figyelembe venni a magyar érdekeket, a tisztességet és az igazságot. Mindent úgy hagytak jóvá, ahogy azt a csehek követelték. Vae victis! – ez volt az egyetlen „elv”, amit ismertek akkoriban, s a legszebb az egészben, hogy a velünk együtt legyőzöttek is ugyanezt érvényesítették velünk szemben.

És ekkor jött a Jóisten.

Történt ugyanis, hogy a bizottság vezetője, az angol tiszt fültőmirigy-gyulladást kapott, s Krepuska professzor úr meggyógyította. Carrey megkérdezte, miben állhat a doktor rendelkezésére. Krepuska professzor úr pedig annyit kért, hogy a bizottság menjen el vele Somoskőújfalura. Ott pedig előbb arra kérte a bizottság tagjait, próbáljanak meg a faluban bárkivel, csak egyetlen egy emberrel szóba elegyedni szlovákul. Erre persze nem volt lehetőség, lévén színmagyar faluról volt szó. Ezt követően Krepuska professzor úr még megmutatta a bizottságnak a csehek által „határfolyóként” megnevezett Tarján és Gács patakokat, s megkérdezte tőlük, van-e kedvük fürdeni vagy esetleg horgászni a „folyóban”.

Mindezen élmények hatására, s látva, hogy az egész vidék színmagyar lakossága lelkesen tüntet a Magyarországhoz visszacsatolás mellett, az angol és a japán tiszt megváltoztatta álláspontját. Andó őrnagy úr – legyen áldott a neve! – ezt írta: „Ugyan együttérzéssel vagyok irántuk, de a békeszerződés megváltoztatására nincs módom. De átérzem szomorúságukat, és vödörnyi hideg veríték patakzik rólam, amikor ezt az éljenzést meghallom, és bizony nem tudom könnyek nélkül megállni.”

Végül a bizottság Somoskőújfalu és Somoskő visszacsatolása mellett döntött, méghozzá úgy, hogy az elcsatolás melletti 5:1-es eredeti szavazatarány 3:3-ra módosult, s az elnök, Carey két szavazatot adhatott le, így felénk billent az arány. Andó őrnagy úr pedig lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta a parancsot, hogy akadályozza meg a módosítás felterjesztését a Népszövetséghez. Végül 1923. április 23-án kihirdették a végleges döntést, amely szerint a Medves-vidék, Somoskőújfaluval és Somoskővel, 2700 fő magyar ajkú lakossággal és a Krepuska-birtok legnagyobb részével visszakerült Magyarországhoz, vagyis hazatért. S ahogy egy, a témával foglalkozó anyagban olvasható, „a visszaítélt területek ünnepélyes birtokbavétele 1924. február 15-én történt meg. Bár a somoskői vártól alig másfél kilométerre északra eső legnagyobb bánya, a Macskalyuki-kőfejtő szlovák oldalon rekedt, Krepuska Géza érdekei itt sem csorbultak, ugyanis a népszövetségi döntés értelmében – egészen 1947-ig – magyar oldalról is szabadon járhattak át bányászni a magyar utak kövezésére egyedül alkalmas somoskői bazaltot. A hazatérés után tíz évvel, 1934-ben Tánczos Gábort és Carrey-t Somoskő és Somoskőújfalu díszpolgáraivá választották. Dr. Krepuska Géza 2009-ben kapta meg ezt az elismerést”. Andó Rikicsi a visszacsatolás századik évfordulóján nyerte el az immár posztumusz címet.

Rezeda hálásan köszönte a professzor úrnak a történelemleckét, s érezte, gyorsabb lesz így a gyógyulás. Főleg, ha még Illyés is besegít:

Brezsnyev ünneplése Pozsonyban. Megerősítéséül a szlovákok magyarellenes intézkedéseinek. Annyi, mint Ceausescunak a Lenin-díj, a Béke-díj. S mégis – mit is tehetnének a mi felelőseink? […] Mindenki az ösztöne – a «részleges becsülete» – szerint cselekszik. Széttört nép utóvédharca? Vagy partizánösztön indulása? Bethlen Gábor-i korszak – mondják, akik ezzel a szép «meglátással» mentik föl magukat nem egy kis cselekvés, hanem minden gond alól. Nekem meg nyolc-tíz kötetnyi a kiadatlan kéziratom. Egy házkutatás «életművem» szívét tépné ki és semmisítené meg úgy, hogy a világnak sejtelme sem volt róla.

Istenem, édes drága Istenem, mennyire nincs semmi új a nap alatt… 

Borítókép: Társaság Somoskő váránál egy 1938-as felvételen. (Forrás: Fortepan / Ferencz Zoltán Zénó)