A Gőgös Gúnár Gedeon volt a kellős közepén annak a régi pillanatnak.
A Gőgös Gúnár Gedeon meghatározó a magyar kultúrhistóriában, kitörölhetetlen és elfelejthetetlen, mint mondjuk A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok vagy a Kincskereső kisködmön, persze mindez csak a „boomerekre” igaz, ami nem baj, mert lassan úgy néz ki, hogy a többi teljesen érdektelen. Régen ugye voltak a dédszülők, a nagyszülők, a szülők, a gyerekek és az unokák, öt generáció, nagyjából háromszáz év, kényelmesen és biztonságosan belakható időkapszula a végtelenségben, a sarkokban hagyománnyal, az asztal körül emlékezettel és tisztelettel, megannyi apró és nagyobb bizonyossággal, renddel, törvényekkel, fegyelemmel, kötelességekkel – no és persze régi, apáról fiúra hagyományozódó könyvekkel és öreg, sárga fényképekkel, valahogy úgy, ahogy Thomas Mann írja a Varázshegyben:
„Nagyapja azután visszaállította az edényt a tányérra, és megmutatta a fiúcskának a tál sima, halványarany belsejét, amely fölfénylett a mennyezeti világításban.
Idestova nyolc éve lesz – mondotta a szenátor –, hogy föléje tartottunk, és a víz, amellyel kereszteltek, belefolyt a tálba… Lassen, a Szent Jakab-templom sekrestyése töltötte a derék Bugenhagen tiszteletes úr tenyerébe, onnét csörgött a kis hajbóbitádra és ide a tálba. A vizet előre megmelegítettük, nehogy megijedj és sírva fakadj: nem is sírtál, sőt ellenkezőleg; azelőtt óbégattál, úgyhogy Bugenhagennak nem volt könnyű dolga, amíg elmondta a beszédét, de amikor rád csörgött a víz, akkor elcsöndesedtél, s ezt minden bizonnyal a szent szakramentum tisztelete tette, legalábbis reméljük, hogy így volt. Annak pedig negyvennégy esztendeje lesz a közeli napokban, hogy boldogult atyádat keresztelték, s az ő fejéről csörgött ebbe a tálba a víz. Itt történt ebben a házban, atyád szülőházában, odaát a nagy ebédlőben, a középső ablak előtt; őt még az öreg Hesekiel keresztelte, az a lelkész, akit fiatal korában kis híján agyonlőttek a franciák, mert fosztogatásuk, gyújtogatásuk ellen prédikált… most már ő is réges-rég visszaadta lelkét teremtőjének. Hetvenöt esztendőnek előtte pedig én magam voltam, akit kereszteltek, megint csak itt az ebédlőteremben, az én fejemet tartották a medence fölé, ahogyan itt áll a tányéron, a lelkész ugyanazokat a szavakat mondotta, mint neked, mint atyádnak, s a tiszta, langyos víz az én hajamról csörgött (nem volt sokkal több, mint amennyi most a fejemet borítja…) ide az aranyozott tálba.
A gyerek fölnézett nagyapja agg, keskeny fejére, amely most is a tál fölé hajolt, mint ama régmúlt órán, amelyről beszélt, s furcsa, már próbált érzés lepte meg, félig ábrándos, félig ijesztő érzés – valami vonzás és mégis egy helyben állás, változó maradás, ami visszatérés volt és egyben szédítő örök-ugyanaz; régebbről ismerte már ezt az érzést, várta, kívánta, hogy újra megérintse, részben ennek az érzésnek a kedvéért szorgalmazta, hogy nagyapja újra megmutassa neki a vándorló s mégis egy helyben maradva öröklődő családi darabot.”
Valami ilyesmi ez. Illetve ilyesmi volt. Ameddig volt idő, volt múlt, voltak generációk és volt Európa.
Generációk most is vannak, a többi elmúlt. S a legújabb generációkat már meg kell jelölni valamilyen betűvel, hogy észre lehessen venni őket, lehessen tudni róluk valamit, annyira érdektelenek és jelentéktelenek. Hú, de meleg van ma, tiszta kánikula, öntsük le sárgaborsófőzelékkel valamelyik remekművet!
Ezek így akarnak történelmet írni.
S pontosan ilyen is lesz a történelmük, pontosan ezt és ennyit hagynak majd maguk után.
De semmi baj, ugyanis a Jóistennek hála, ezt nekem már nem kell innen lentről végig néznem...
– mosolyodott el magában Rezeda Kázmér, majd visszatért a Gőgös Gúnár Gedeonhoz. Egészen pontosan ehhez a meséhez, mert ez annak idején az egyik kedvence volt:
„Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.
Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte. Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte a kockás sáljával. Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé.
– Itt a finom, forró, mézízű eledel! – rikkantotta.
A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok: a róka, a farkas, a vadkan és a két fia, az őz, a borz és a nyúl.
– A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.
– Brumma, brumma! Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.
Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.
A kis sün beköltözött Medve Pálhoz. Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.”
A kis Rezeda Kázmér nagyon szeretett volna dominózni, pipázgatni és tökmagot rágcsálni egy medvével és egy sünivel, de ez nem adatott meg neki, csak akkor, amikor Gőgös Gúnár Gedeont olvasgatott. – Így viszont soha, de soha nem lesz kész ez a tök – mormolta magában a nagyobb Rezeda Kázmér, majd elmélázott a tökök sokféleségén.
Mert tényleg sokféle a tök.
Van az a nagy tök, ugye, amiből tökfejet lehet faragni, ami angolul a pumpkin, és amit télen a kis sün is megsütött az éhező állatoknak. És amit Rezeda Kázmér soha nem szeretett.
Aztán van a vajtök. Az angol úgy hívja, butternut squash. Az nagyon finom. S van még a süntök – ez annyira cuki szó, hogy nem lehet mosolygás nélkül kimondani, egyszer jó lenne megkóstolni is, már ha ehető egyáltalán, meg van a sonkatök, amit idehaza szintén sokan „a” tökként ismernek, annak talán másik neve a pézsmatök, s van még a csillagtök vagy patisszon, meg a spárgatök, a laskatök meg a cukkini, ami szintén tök.
És most az történt, hogy Rezeda Kázmér rákapott a tökre.
Nem volt ennek semmi különösebb oka, mindössze annyi történt, hogy a nagybevásárlásokat, valamint a konyhai teendőket odahaza Rezeda Kázmér intézte. Gyönyörűséges asszonya pedig néha, szeszélyesen, kiszámíthatatlanul, minden rendszert nélkülözve elment vásárolni, és akkor össze-vissza megvett mindent, amit éppen hirtelen és minden elfogadható ok nélkül fontosnak tartott. Rezedáné erős hasonlatosságot mutatott ebben Gorcsev Ivánnal, akiről ennyit tudunk, már ami a vásárlási szokásait illeti:
„Azután felkereste a Lafayette áruházat, hogy legsürgősebb bevásárlásait elintézze. Elsősorban sok mikiegeret vett, néhány teniszlabdát, több tucat töltőtollat és négy tábla csokoládét. Azután felöltözött tetőtől talpig. Szmoking, kemény ing, ragyogó mellgomb, selyemzsebkendő, fehér krizantém van a gomblyukban, ahogy öreg hírlapírók és operaházi bennfentesek járnak. Ezután még vesz egy üveg parfőmöt, a fejére szalmakalap kerül, és olyan kesztyűt húz fel, amely sárgalázban elhunyt kínai kulik arcszínére emlékeztet. Most már csak egy bambuszbot a hóna alá, szemébe az a remek, rettenetes, fekete keretes monokli, és végül felcsapja hetykén, kissé rézsút a szalmakalapot, azután öntelten néz a tükörbe.”
Így. És így történt az is, hogy egy nap Rezeda Kázmér arra ment haza, a konyha, a hűtő, a kamra és a sufni telve van tökkel. Volt ott minden: vaj, spárga, pézsma, csillag, cukkini – meg sok dísztök még.
Rezeda Kázmér pedig kegyes hangulatban ébredt másnap, s bevette magát a konyhába a tökök közé.
Életében nem csinált még tökből semmi mást, csak főzeléket, azt viszont kovászos uborka levével, önmagával sűrítve, zseniálisan és mesterfokon – de mást soha.
Fogott hát két kisebb vajtököt, kissé tétován és bizonytalanul megpucolta, kivájta a magos, puha belét, megsózta és félretette. S ezzel a mozdulattal egy időben elhatározta, hogy semmit nem olvas a tökreceptek között, hanem rögtönözni fog. Szeszélyesen és céltalanul, ahogy a tökök bekerültek a házba.
Kinyitotta a hűtőt Rezeda Kázmér, és szemlét tartott.
Aztán nekifogott. A sütőt beállította 180 fokra – az olyan univerzális.
Elővette kedvenc öntöttvas lábasát, azt a jó nehezet, tekintélyt parancsolót, s olívaolajjal bélelte. A besózott, kibelezett tökökre még került oregánó, bors és csili, majd a kis tökhajók gyomra magába fogadott két-két rövidke, fűszeres cserkészkolbászt, s az egész hóbelebanc bekerült a sütőbe.
Úgy negyven perc elteltével kivette, belekukkantott, s látá, hogy jó.
Ekkor elővett némi házi mozzarellát, minden egyes tökhajó belsejébe került egy jó vaskos szelet, s a dolog, immár fedő nélkül visszakerült a sütőbe még vagy tizenöt percre.
Ezután következett a kóstoló.
S Rezeda Kázmér megállapította, hogy ez így, ahogy van, felséges. S a család hasonlóképpen nyilatkozott.
Másnap frissen, energikusan ébredt Rezeda Kázmér, s elővett néhány csillagtököt. Közben előkereste a Gőgös Gúnár Gedeont, mert volt abban egy másik mese, amire emlékezett, s amiben fontos szerepet játszott a tök. Ez a Lókötő róka meséje volt: „A kis sünnek volt két lova. A két ló akkora volt, mint két makk, de erős, mint két táltos. Sebesen futottak picike lábaikon, és a legnehezebb terhet is elhúzták. A kis sün tökből épített nekik icike-picike istállót. A kis sünnek valami dolga akadt az erdő túlsó végén. A két apró lovat bekötötte az istállóba, és az istálló ajtaját lezárta. Ment, ment vígan a kis sün. Erre várt a róka! Az icike-picike istállót lovastul a hátára vette és hazavitte.”
Nagyon szerette a kis Rezeda Kázmér ezt a mesét is, pedig akkor még nem is sejtette, hogy a kommunistákról szól.
Mikor végzett a mesével és a rajzokkal, melyeket szintúgy nagyon szeretett a Gőgös Gúnár Gedeonban, ugyanúgy járt el a két tökkel, mint előző nap, s amikor a kis tökhajók besózva álltak a vágódeszka kikötőjében, következett a szemle a fridzsiderben. Ezúttal dalmát sonkaszeletek következtek, minden más maradt a régiben. Majd negyvenpercnyi sütés után a sajt helyett egy tojás került a tökhajók belsejébe, rá a sonkára, s így alig két perc múlva ki is kerültek a sütőből.
S Rezeda Kázmér látá, hogy ez jó. S kóstolá, s megállapítá, hogy felséges. S így nyilatkozott a család is.
Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Megteltek a kis tökhajók darált hússal, további sajtokkal, túrókkal, pürékkel, más zöldségekkel – s mindegyik jó volt és felséges volt.
S ami nagyon fontos, és nem felejthető:
A tök kézen fogva jár a kaporral. Ugyanis szerelmesek egymásba. Így aztán Rezeda Kázmér futószalagon gyártotta a kapormártást, mert nevezett tökfélék mindegyikéhez kiváló. S a tapasztalat az alábbi tökéletes receptet szülte meg:
Egy liter húslét tégy félre – ha nem főztél húslevest, megteszi egy liter vízben felforralt két erőleveskocka is, de azért, tudd mindig, pótcselekvés. Végy egy megfelelő lábost, s abban olvassz fel három tíz dekás jó magyar vajat. Ehhez tégy négy evőkanál lisztet és pirítsd óvatosan halványbarnára. Ebbe forgasd aztán bele a három csomag apróra vágott kaprodat s öntsd fel a húslével. Vess belé sót, borsot, egy fél citrom levét s egy teáskanál barna cukrot. Roggyantsd meg, majd végül önts belé fél liter tejszínt, mellyel szintúgy roggyantsd meg óvatosan és állandó keverés mellett, s készen vagy.
Melegen is, hidegen is pompás és utolérhetetlen.
Még a csíksomlyói ferences barátok is megveregették volna érte a válladat.
Ellenben kezd beállni a baj, mert elfogyott odahaza a Rezedáné összevásárolta tök, s Rezeda Kázmér leballagott kedvenc zöldségeséhez, s némi válogatás után vett két vajtököt s két patisszont. S azon is elkezdett gondolkodni, hogy olyan szentélyekbe is beengedi a tököt, mint például a lecsó. S volt otthon jóféle rókagombája is, s gondolta, legközelebb azzal tölti a kis tökhajókat. Nem beszélve a tökfasírt kívánatosságáról.
Ha láttok egy érdemdús, őszbe csavarodó férfiút, amint magában motyogva járja a piacokat és zöldségeseket, s mindenféle tököket szorongat a kosarában, a kezében s a hóna alatt, hívjatok segítséget. S ne vessétek meg őt.
Szegény rákapott a tökre...
Borítókép: Tökkínálat a pécsi vásárcsarnokban. (Fotó: Laufer László / Dunántúli Napló)
