Rezeda Kázmér beül egy utolsó pizzára

A Don Francescóba, a Szilágyival szemben. 1982-t írunk..

Fotó: AFP/Anadolu

Szóval szilágyis volt Rezeda Kázmér, 1977-ben kezdte s 1982-ben fejezte be. Igen, igen, az okosabbja már kiszámolta, ez bizony öt év, s hát mi tagadás, ez úgy lehetséges, hogy Rezeda Kázmér nyolcadmagával megbukott orosz nyelvből, s pótvizsga helyett jártak még egy évet. Csak úgy. Mert szilágyisnak lenni jó volt. Akkor még jó volt. S persze ebben a bukásban benne volt – mert benne kellett legyen – az isteni gondviselés is, ugyanis Klein Ferenc 1982-ben nyitotta meg a Don Francesco pizzériát, ott, a Mészáros utcában, majdnem szemközt a Szilágyival…

Szerényi Gábor rajza 

– 1982, ugye, Ferenc bátyám, jól emlékszem?

– 1982. január 25-én, pontosan.

Ezt azért tisztázni kellett, most, hogy Rezeda Kázmér hosszú-hosszú idő után újra beült oda, s beszélgetésbe elegyedett a tulajdonossal.

– Nem tudom, így van-e, de szerintem ez, a Don Francesco volt az első pizzéria Budapesten, sőt, talán egész Magyarországon, ráadásul maszek, ugye… Istenem, de régen mondtam ki ezt a szót, hogy „maszek”, talán még régebben, mint hogy „eneszká”, meg „közveszélyes munkakerülő”, meg azt, hogy „este hatkor a Moszkván, az óra alatt”…

Rezeda Kázmér visszarévedt, régi időkbe, s úgy beszélgetett Klein Ferenccel, odabent a Don Francescóban, az emeleten – ami szépen, ízlésesen, igazi olasz hangulattal volt berendezve –, s Klein Ferenc uram így válaszolt:

– Igen, szerintem én voltam az első…

– S miért éppen pizzériát?

– Nem tudom… Jó ötletnek tűnt… De hallja-e, fiatalúr, deák úr – már ha szólíthatom így –, én is emlékszem ám magára… Öltönyben volt akkor…

Rezeda Kázmér fölöttébb elcsodálkozott ezen, mert az természetes és magától értetődő volt, hogy ő emlékszik, s ahogy múlik az idő, s egyre biztosabbá válik, hogy majd meg kell halni, egyre jobban, tisztábban, élesebben emlékszik minden ilyen régmúlt esetre, de hogy Klein Ferenc emlékezzen, az szinte elképzelhetetlennek s ebből következően felfoghatatlannak tűnt. S talán éppen ezért ő folytatta a történetet, nehogy valahol hiba csússzon bele, mert fontos volt a történet, éles kontúrokkal függött az emlékezet gyönyörűséges palotájának nagytermében, az első szerelmek, első barátságok és első csalódások társaságában, éppen ott, ahol Mikszáth Kálmán prózájának bizonyos részletei is függtek, kitörölhetetlenül és elfelejthetetlenül.

– Öltöny bizony – folytatta Rezeda Kázmér –, mert Klein uram 1982 januárjában nyitott, én pedig 1982 júniusában érettségiztem, ott, szemben, a Szilágyiban. Tudja mit húztam magyarból a szóbelin? Mikszáth Kálmán novelláit, a Jó palócok, tót atyafiak alapján. Azt húztam és szerettem azt húzni. S elég helyre kis felelettel leptem meg a bizottságot, mi tagadás, ami talán annak volt köszönhető, hogy szerettem Mikszáth prózáját, s különösen szerettem az Az a fekete folt című elbeszélését, s olyasmiket is mondtam a bizottságnak, hogy Mikszáth szinte időmértékes prózát írt, hallgassa csak, füleljen csak, például „nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol”, vagy itt van ez is, hogy 

Ott künn a Brezinán az a fekete folt / Fekete folt helyén valaha akol volt..., 

bár ez már nem próza, hanem egy búsongó nóta, ahogy Mikszáth írja, s alig-alig lehet borzongás nélkül kimondani azt az egyszerű szót is, hogy „bacsa”, nem igaz, Klein uram…

– És utána jött be hozzám a fiatalúr… – emlékezett Klein Ferenc uram, akit láthatóan nem izgatott fel Mikszáth prózája, ellenben pontosan emlékezett az érettségiző Rezeda Kázmérra, aki öltönyben érkezett akkor, 1982 júniusában.

– Igen, mert az elsők között végeztem (akkoriban még nem Rezeda Kázmérnak hívtak), s kigombolt ingnyakkal, megeresztett nyakkendővel, panyókára vetett zakóval ballagtam át ide, és ettem egy Francesco pizzát – csirkemáj és zöldborsó, lehet kacagni! –, aztán kértem egy másikat, és azt átvittem a Szilágyiba, hogy ha végeznek a srácok, legyen mit egyenek…

– Rég volt…

– Rég volt…

– Van még Francesco pizza?

– Már nincsen. A mai fiatalok nem tudják, mi a máj…

– S miért vannak ilyen kevesen? Csak mi ketten… Régen, ebédidőben nem volt szabad asztal…

– Mert meghaltam – válaszolta Klein úr –, hát azért. Abbahagytam és árultam az üzletet, hogy legyen még néhány szép nyugdíjas évem, s nem is volt senki, aki továbbvigye, de aztán a néhány szép nyugdíjas év helyett meghaltam. A bejáraton meg csak lóg a tábla, hogy eladó, s egyszer majd valaki biztosan megveszi, s lesz itt fine dining vagy olyan sportcipőbolt, ahol ezrek állnak sorba…

Igen, Klein úr meghalt. Legalábbis a Szilágyi udvarának tövében lévő virágos üzlet hölgye így tudja, s így mondta Rezeda Kázmérnak.

– Hát akkor, beülök… – mondta magában Rezeda Kázmér, és leparkolt.

Ott járt, arrafelé járt naponta, a Mészáros utcában, de mi tagadás, mindig a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumot nézte.

Ugyanis – talán már mondtam, nem emlékszem –, ott volt középiskolás, diák, garabonciás, ott volt minden, ami kedves emlék, ott teljesedett ki nekik a „foglár háta mögötti szabadság” 1977 és 1982 között, igen, az öt év, Rezeda Kázmér ugyanis nyolcadmagával megbukott, oroszból, és nem jelentek meg a pótvizsgán, igen, abban az egykori budai „elitgimnáziumban” jött rá végérvényesen és visszavonhatatlanul Rezeda Kázmér, hogy az élet szép.

Hát ezért nézte mindig a gimnáziumot, azt a nem túl szép, vöröstéglás monstrumot, ahol utoljára, legutoljára teljesen szabad ember volt. És mosolyogva képzelt oda, a bejárat mellé egy nem túl hivalkodó márványtáblát, rajta a felirat, miszerint „itt végezte középiskolai tanulmányait Rezeda Kázmér” – hiába, a hübrisz az hübrisz, az elől nincsen menekvés… – gondolta, s akkor tekintete átkalandozott a túloldalra, és meglátta…

A Don Francesco zárva volt.

Úgy értve, hogy örökre zárva.

S ki volt rá írva, hogy „eladó”.

Ez pedig szíven ütötte Rezeda Kázmért. A virágos üzletben pedig megtudta, hogy Klein úr meghalt. S akkor beült, hogy még egyszer, utoljára, annyi idő múltán elbeszélgessen ővele.

Az első budapesti pizzéria tulajdonosával. A maszekkal, 1982-ből.

Amikor még voltak maszekok, volt „eneszká”, volt „káemká”, mindig volt valami bulilehetőség este hatkor a Moszkván, az óra alatt, s ott, a Moszkván volt még Bandi, a könyves, s mindezeken felül volt még egy illúzió, hogy van jobb világ, valahol, odaát, a Fal vagy a hold túlsó oldalán.

S volt még Don Francesco is.

Rezeda Kázmér pedig garabonciás volt – és szabad, végtelenül szabad, hiszen lehet, nincs is nagyobb szabadság, mint a foglár háta mögötti szabadság. De ebben még nem volt biztos Rezeda Kázmér. Viszont azt olvasta Byung-Chul Han mestertől, hogy a „kell”-nek van határa, de a „lehet”-nek nincs. Sokat gondolkodott ezen. Mármint, hogy esetleg ezért is lett elviselhetetlen a világ. Ezt is jó lett volna megbeszélni Klein úrral a Don Francescóban, de sajnos nem maradt rá idő.

Ott künn a Brezinán az a fekete folt / Fekete folt helyén valaha akol volt…

Szaporodnak a fekete foltok. Mert az idő múlik, és majd meg kell halni…

Borítókép: Képünk illusztráció Fotó: AFP/ Anadolu