Rezeda Kázmér beült a Don Francescóba. Rendelt egy Francesco pizzát – csirkemáj és zöldborsó, lehet kacagni! –, és elbeszélgetett Ferenc úrral, a tulajdonossal.
Klein Ferenc. Őróla van szó. S erről a beszélgetésről, amelynek rendelt ideje volt.
Rezeda Kázmér elég régóta járt a Don Francescóba. Persze, ha azt mondjuk, „elég régóta”, igazából nem mondtunk semmit. Mert hát, mi az a „rég”, mi a régi, mi a régmúlt? Például, amikor még dinoszauruszok járkáltak a Mészáros utcában, az bizonyosan régen volt, de azt is hozzá kell tennünk, hogy akkor még nem volt Don Francesco, és nem volt Szilágyi Erzsébet Gimnázium sem, sőt nagyobb tétekben mernék fogadni, hogy a hely neve sem Mészáros utca volt. Akkoriban legfeljebb a Béla bácsi cukrászdája létezett csak, de ez sem teljesen biztos.
Amúgy Rezeda Kázmér esetében a Don Francesco pizzéria és a Szilágyi Erzsébet Gimnázium összefüggő dolgok voltak, s valahová ide kell elhelyeznünk Rezeda Kázmér régmúltját is.
Ugyanis Rezeda Kázmér a Szilágyi Erzsébet Gimnázium diákja volt, vagy ha úgy jobban tetszik, hát deákja, mert az „móraferencesebb” és „furfangoscintulásabb”, s akkor már mindjárt ott vagyunk a garabonciásnál is, az olyan régebbi vágású, olvasással örök szerelemre lépett, kihalófélben lévő példányok tudják, miről beszélek.
Egy szó, mint száz, Rezeda Kázmér a Szilágyiba járt, s az ő régmúltja 1977-re tehető, amikor belépett az 1/b osztályba.
Belépett, s még fogalma sem volt róla, hogy olyan helyre lépett be, s olyan emberek közé, akik a sírig el fogják kísérni, akik meghatározó szereplői lesznek életének, s lássuk be, az ilyesféle dolgok fontosak, ezeknek súlyuk van, különösképpen manapság, amikor lassan már semminek sincsen súlya, mélysége, komolysága, amikor a „közösség nélküli kommunikáció” világát éljük, szemben azokkal az időkkel, amikor még léteztek rítusok, s azok kommunikáció nélkül is közösséget teremtetettek. (Byung-Chul Han mester hiába él Nyugaton, szerencsére a Kelet embere, így vannak még érvényes gondolatai, amelyek eséllyel pályáznak némi, legalább kézalatti örökkévalóságra.)
Szóval szilágyis volt Rezeda Kázmér, 1977-ben kezdte s 1982-ben fejezte be. Igen, igen, az okosabbja már kiszámolta, ez bizony öt év, s hát mi tagadás, ez úgy lehetséges, hogy Rezeda Kázmér nyolcadmagával megbukott orosz nyelvből, s pótvizsga helyett jártak még egy évet. Csak úgy. Mert szilágyisnak lenni jó volt. Akkor még jó volt. S persze ebben a bukásban benne volt – mert benne kellett legyen – az isteni gondviselés is, ugyanis Klein Ferenc 1982-ben nyitotta meg a Don Francesco pizzériát, ott, a Mészáros utcában, majdnem szemközt a Szilágyival…
– 1982, ugye, Ferenc bátyám, jól emlékszem?
– 1982. január 25-én, pontosan.
Ezt azért tisztázni kellett, most, hogy Rezeda Kázmér hosszú-hosszú idő után újra beült oda, s beszélgetésbe elegyedett a tulajdonossal.
– Nem tudom, így van-e, de szerintem ez, a Don Francesco volt az első pizzéria Budapesten, sőt, talán egész Magyarországon, ráadásul maszek, ugye… Istenem, de régen mondtam ki ezt a szót, hogy „maszek”, talán még régebben, mint hogy „eneszká”, meg „közveszélyes munkakerülő”, meg azt, hogy „este hatkor a Moszkván, az óra alatt”…
Rezeda Kázmér visszarévedt, régi időkbe, s úgy beszélgetett Klein Ferenccel, odabent a Don Francescóban, az emeleten – ami szépen, ízlésesen, igazi olasz hangulattal volt berendezve –, s Klein Ferenc uram így válaszolt:
– Igen, szerintem én voltam az első…
– S miért éppen pizzériát?
– Nem tudom… Jó ötletnek tűnt… De hallja-e, fiatalúr, deák úr – már ha szólíthatom így –, én is emlékszem ám magára… Öltönyben volt akkor…
Rezeda Kázmér fölöttébb elcsodálkozott ezen, mert az természetes és magától értetődő volt, hogy ő emlékszik, s ahogy múlik az idő, s egyre biztosabbá válik, hogy majd meg kell halni, egyre jobban, tisztábban, élesebben emlékszik minden ilyen régmúlt esetre, de hogy Klein Ferenc emlékezzen, az szinte elképzelhetetlennek s ebből következően felfoghatatlannak tűnt. S talán éppen ezért ő folytatta a történetet, nehogy valahol hiba csússzon bele, mert fontos volt a történet, éles kontúrokkal függött az emlékezet gyönyörűséges palotájának nagytermében, az első szerelmek, első barátságok és első csalódások társaságában, éppen ott, ahol Mikszáth Kálmán prózájának bizonyos részletei is függtek, kitörölhetetlenül és elfelejthetetlenül.
– Öltöny bizony – folytatta Rezeda Kázmér –, mert Klein uram 1982 januárjában nyitott, én pedig 1982 júniusában érettségiztem, ott, szemben, a Szilágyiban. Tudja mit húztam magyarból a szóbelin? Mikszáth Kálmán novelláit, a Jó palócok, tót atyafiak alapján. Azt húztam és szerettem azt húzni. S elég helyre kis felelettel leptem meg a bizottságot, mi tagadás, ami talán annak volt köszönhető, hogy szerettem Mikszáth prózáját, s különösen szerettem az Az a fekete folt című elbeszélését, s olyasmiket is mondtam a bizottságnak, hogy Mikszáth szinte időmértékes prózát írt, hallgassa csak, füleljen csak, például „nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol”, vagy itt van ez is, hogy
Ott künn a Brezinán az a fekete folt / Fekete folt helyén valaha akol volt...,
bár ez már nem próza, hanem egy búsongó nóta, ahogy Mikszáth írja, s alig-alig lehet borzongás nélkül kimondani azt az egyszerű szót is, hogy „bacsa”, nem igaz, Klein uram…
– És utána jött be hozzám a fiatalúr… – emlékezett Klein Ferenc uram, akit láthatóan nem izgatott fel Mikszáth prózája, ellenben pontosan emlékezett az érettségiző Rezeda Kázmérra, aki öltönyben érkezett akkor, 1982 júniusában.
– Igen, mert az elsők között végeztem (akkoriban még nem Rezeda Kázmérnak hívtak), s kigombolt ingnyakkal, megeresztett nyakkendővel, panyókára vetett zakóval ballagtam át ide, és ettem egy Francesco pizzát – csirkemáj és zöldborsó, lehet kacagni! –, aztán kértem egy másikat, és azt átvittem a Szilágyiba, hogy ha végeznek a srácok, legyen mit egyenek…
– Rég volt…
– Rég volt…
– Van még Francesco pizza?
– Már nincsen. A mai fiatalok nem tudják, mi a máj…
– S miért vannak ilyen kevesen? Csak mi ketten… Régen, ebédidőben nem volt szabad asztal…
– Mert meghaltam – válaszolta Klein úr –, hát azért. Abbahagytam és árultam az üzletet, hogy legyen még néhány szép nyugdíjas évem, s nem is volt senki, aki továbbvigye, de aztán a néhány szép nyugdíjas év helyett meghaltam. A bejáraton meg csak lóg a tábla, hogy eladó, s egyszer majd valaki biztosan megveszi, s lesz itt fine dining vagy olyan sportcipőbolt, ahol ezrek állnak sorba…
Igen, Klein úr meghalt. Legalábbis a Szilágyi udvarának tövében lévő virágos üzlet hölgye így tudja, s így mondta Rezeda Kázmérnak.
– Hát akkor, beülök… – mondta magában Rezeda Kázmér, és leparkolt.
Ott járt, arrafelé járt naponta, a Mészáros utcában, de mi tagadás, mindig a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumot nézte.
Ugyanis – talán már mondtam, nem emlékszem –, ott volt középiskolás, diák, garabonciás, ott volt minden, ami kedves emlék, ott teljesedett ki nekik a „foglár háta mögötti szabadság” 1977 és 1982 között, igen, az öt év, Rezeda Kázmér ugyanis nyolcadmagával megbukott, oroszból, és nem jelentek meg a pótvizsgán, igen, abban az egykori budai „elitgimnáziumban” jött rá végérvényesen és visszavonhatatlanul Rezeda Kázmér, hogy az élet szép.
Hát ezért nézte mindig a gimnáziumot, azt a nem túl szép, vöröstéglás monstrumot, ahol utoljára, legutoljára teljesen szabad ember volt. És mosolyogva képzelt oda, a bejárat mellé egy nem túl hivalkodó márványtáblát, rajta a felirat, miszerint „itt végezte középiskolai tanulmányait Rezeda Kázmér” – hiába, a hübrisz az hübrisz, az elől nincsen menekvés… – gondolta, s akkor tekintete átkalandozott a túloldalra, és meglátta…
