Rezeda Kázmér túl volt már az első zsírbefújáson, és a szarkaláb-beültetése is jól sikerült.
– Lehet, hogy lassan elégedett leszek a korommal
– morfondírozott magában, miközben új, frissen beültetett szarkalábait nézegette a tükörben. – De az is lehet, hogy ezt beletörődésnek hívják…
Az is lehet.
Mindenesetre ez az életkor elhozta magával a tócsnit.
Már amennyiben a tócsni az tócsni. Ugyanis hamar kiderülhet, hogy nem tócsni, hanem macok. De ha nem macok, akkor görhöny. „Mit görhöny!” – kacaghatnak fel másutt, ellentmondást nem tűrő hangon, kijelentve, miszerint prósza, amiről beszélünk. Vagy mégis inkább lapotya. Netán lapcsánka. Esetleg siligó. S ha nem figyelsz oda, kiderülhet, hogy a tócsnid bizony cicedli. Vagy mindközönségesen lepkepotyi, lapsi, huláblé, bramborák, toksa, krumplimálé, engemenge vagy hadi.
Nincs ezen a földön még egy étel, amit ennyiféle néven tisztelhetnénk, s ha hozzágondoljuk, hogy amúgy reszelt nyers krumpliról meg lisztről beszélünk, akkor marad csak igazán tátva a szánk. Ahogy tátva maradt mindig a kis Rezeda Kázmér szája, amikor tócsni készült odakint a konyhában. Nagymama készítette, begyakorolt, ezerszer ismételt mozdulatokkal, szállt a fenséges illat, ki a gangra, még a Lászlóné is benézett a konyhaablakon. – Tócsnit sütsz, Magduskám? – Igen, tudod, a gyerekek nagyon szeretik… És mi tagadás, tényleg nagyon szerették.
A kis Rezeda Kázmér például rajongásig szerette.
Aztán, mikor már nagyobbacska Rezeda Kázmér lett belőle, gimnazista, és ismét odaköltözött nagymamáékhoz, és ez az a kor, amikor azt hiszik az ifjak, hogy a hátsójukból rángatták elő az egész világot, ez volt Rezeda Kázmér meggyőződése is, kivéve odahaza, a családban, mert ott mindig helyükre kerültek a dolgok, még a kamaszok is, ami úgy értendő, hogy pontosan tudták, hol a helyük, s ezzel az odahaza viselt kisebb arccal kérte meg Rezeda Kázmér a nagymamáját, csinálna-e neki reggelire tócsnit.
Nagymama pedig felkelt ötkor, hogy hétre asztalon legyen a friss, ropogós, csodálatos tócsni.
S a kamasz Rezeda Kázmér hagyta, hogy eztán így legyen, szinte minden reggel, s köszönte is szépen, de a nagymamája szent kezét csak annak halálos ágyán csókolta meg.
De ott legalább igen.
És most, hogy Rezeda Kázmér túl volt már az első zsírbefújáson, és a szarkaláb-beültetése is jól sikerült, valahogy visszatért a tócsnihoz.
Talán ott lehet az összefüggés, hogy bizonyos kor felett leegyszerűsödnek és kisimulnak, kiegyenesednek a dolgok.
Na már most, talán már említettük, a tócsninál egyszerűbb étket nehéz lenne kitalálni. Talán a zsíros deszka említhető, de az mégiscsak más, hogy ne mondjam, másképpen étel. A tócsni azért más, mert a tócsnit mégis csak el kell készíteni. Meg kell csinálni. Meg kell sütni. Vagy mi. Szóval dolog van vele. S mielőtt rátérnénk ennek a dolognak a mibenlétére, időzzünk még el egy kicsit az elnevezéseknél!
Soroltunk az imént néhány nevet – van még több is, ha valakit érdekel –, de abban talán megegyezhetünk, hogy Magyarhonban két fő névvel illetik a dolgot: tócsni vagy lapcsánka. A lapcsánka eredetét a tót atyafiaknál keresgélhetjük, amennyiben is náluk létezik a chliebcanka, vagyis a hlebcsánka, ami kenyérkét jelent. Ez a kenyérke magyarosodott aztán lapcsánkára, másképpen meg még tótlángosra, vagyis tócsnira. A Mátrában meg valami soha ki nem deríthető, rejtélyes oknál fogva macok lett belőle. Veszprémben meg cicege. De ez hagyján, a Nyírségben úgy mondják, hogy gánica. Somogyban meg krumpliprósza, de ez legalább érthető, mert Somogy mindig is egy másik Magyarország volt kicsit. Somogyország. Koppány vidéke, na, éppen ezért mutat oly feltűnő hasonlóságot Somogy Texasszal, a „magányos csillag” államával, amely sokáig őrizgette függetlenségét, avagy „Remember the Alamo”. S Amerika-szerte mondogatták:
gyorsan el kell foglalnunk Texast, mielőtt Texas foglalna el minket.
Ha Koppány Amerikában élt volna, akkor biztosan Texasban élt volna, na, csak ezt akartuk kinyögni valahogy. De mert magyar volt, hát Somogyban kellett élnie, ez nem is lehet kérdés.
De tudom még bonyolítani kicsit, ugyanis a svédek rarakornak hívják, amiből több dolog is következik, hevenyészve néhány: egyfelől a svédek is esznek reszelt krumplit liszttel. Másrészt: nyilván vannak svéd nagymamák, akik hajnalban kelnek, hogy megsüssék a rarakort az unokáknak. Harmadszor: fogalmuk sincs róla, hogy tócsnit sütnek. Vagy lapcsánkát.
Na ugye.
S hogy még ennél is bonyolultabb legyen a világ legegyszerűbb étke, a lapcsánka és a tócsni nem pusztán nevében különbözik, hanem az elkészítés módjában is, legalábbis egyes vidékeken. Ugyanis míg a tócsnit zsír nélkül vagy nagyon kevés zsiradékkal serpenyőben sütik ki, mint a palacsintát, addig a lapcsánkát bő zsírban vagy olajban, mint a lángost.
Csak a sütnivaló egyforma. Vagyis hát egyforma a fészkes fenéket!
Reszelt krumpli és liszt, persze. Ez a kiindulópont. Ám mivel – talán ezt is említettem már – a legszegényebb nemzeteknek van a legjobb és legváltozatosabb konyhájuk, a tócsni is fölöttébb változékony eledel!
Mert már az sem mindegy, hogy a krumplit finomra vagy durvára reszeled, s aztán az sem, mennyi lisztet adsz hozzá, vagyis lágyabb lesz-e a sütnivalód vagy sűrűbb, keményebb. Aztán jön egy harmadik iskola, amelyik tojást is ad a „tésztához”, s úgy süti ki. A fűszerezés sem egységes, mert bár a só és a bors az alap, de ezenfelül a határ a csillagos ég, úgy is, mint van, ahol hagymázzák és fokhagymázzák, van, ahol csak apróra vágott petrezselymet adnak hozzá, aztán van, ahol tejföllel eszik, máshol, mint a lángost, fokhagymával kenik meg, ha kész, s látott már olyat is a világ, hogy paradicsommártást tettek mellé. S egyszer csak, amikor a gazdagság, az úrhatnámság rátelepszik a szegénységre, hogy hasznot húzzon abból is, olyankor egyszer csak megjelenik a világban az a pillanat, amikor a tócsni mint panír kerül rá a húsra.
Nem rossz az, semmiképpen sem rossz, de azért mégis furcsa.
Manapság pedig, amikor már semmi sem jó úgy, ahogy volt, elkezdték a tócsnit krumpli helyett mindenféle másból csinálni, édesburgonyából, zellerből, paszternákból meg cukkiniből.
Rezeda Kázmér cukkinisat már evett, és az jó volt. Csak nem tócsni volt. Mert a tócsni az, ami: reszelt krumpli, liszt, só, bors, na jó, kicsike petrezselyem, közepesen lágy tészta mindebből, aztán kevés zsíron kisütni serpenyőben.
Így csinálta Rezeda Kázmér, s közben a nagymamájára gondolt. A régi konyhára, a gangra, arra a kisfiúra és arra a kamaszra, aki ő volt valaha, még jóval az első zsírbefújás és szarkaláb-beültetés előtt.
S még valamire gondolt Rezeda Kázmér.
Egy unokára. Sőt – több unokára. Ideje van már annak is. Jár az unoka a szarkalábak mellé. S hogy legyen kinek tócsnit sütni, hajnalban.
Ameddig még vannak hajnalok…
