Rezeda Kázmér túl volt már az első zsírbefújáson, és a szarkaláb-beültetése is jól sikerült.
– Lehet, hogy lassan elégedett leszek a korommal
– morfondírozott magában, miközben új, frissen beültetett szarkalábait nézegette a tükörben. – De az is lehet, hogy ezt beletörődésnek hívják…
Az is lehet.
Mindenesetre ez az életkor elhozta magával a tócsnit.

Már amennyiben a tócsni az tócsni. Ugyanis hamar kiderülhet, hogy nem tócsni, hanem macok. De ha nem macok, akkor görhöny. „Mit görhöny!” – kacaghatnak fel másutt, ellentmondást nem tűrő hangon, kijelentve, miszerint prósza, amiről beszélünk. Vagy mégis inkább lapotya. Netán lapcsánka. Esetleg siligó. S ha nem figyelsz oda, kiderülhet, hogy a tócsnid bizony cicedli. Vagy mindközönségesen lepkepotyi, lapsi, huláblé, bramborák, toksa, krumplimálé, engemenge vagy hadi.
Nincs ezen a földön még egy étel, amit ennyiféle néven tisztelhetnénk, s ha hozzágondoljuk, hogy amúgy reszelt nyers krumpliról meg lisztről beszélünk, akkor marad csak igazán tátva a szánk. Ahogy tátva maradt mindig a kis Rezeda Kázmér szája, amikor tócsni készült odakint a konyhában. Nagymama készítette, begyakorolt, ezerszer ismételt mozdulatokkal, szállt a fenséges illat, ki a gangra, még a Lászlóné is benézett a konyhaablakon. – Tócsnit sütsz, Magduskám? – Igen, tudod, a gyerekek nagyon szeretik… És mi tagadás, tényleg nagyon szerették.
A kis Rezeda Kázmér például rajongásig szerette.
Aztán, mikor már nagyobbacska Rezeda Kázmér lett belőle, gimnazista, és ismét odaköltözött nagymamáékhoz, és ez az a kor, amikor azt hiszik az ifjak, hogy a hátsójukból rángatták elő az egész világot, ez volt Rezeda Kázmér meggyőződése is, kivéve odahaza, a családban, mert ott mindig helyükre kerültek a dolgok, még a kamaszok is, ami úgy értendő, hogy pontosan tudták, hol a helyük, s ezzel az odahaza viselt kisebb arccal kérte meg Rezeda Kázmér a nagymamáját, csinálna-e neki reggelire tócsnit.
Nagymama pedig felkelt ötkor, hogy hétre asztalon legyen a friss, ropogós, csodálatos tócsni.