Sparhelt

Rezeda Kázmér egyre többször találkozott a „sparhelt”-féle, kifejezetten opportunista változattal.

Nos, ezt a hátrányt a Sparhelt elképesztően jó konyhával, megfogalmazhatatlanul kiváló borlappal, továbbá egészen remek személyzettel kompenzálja.

Zolin, az aradi pincéren túl ott van Elek Balázs séf, aki rendkívül hasonlít Gorcsev Ivánra, annyiban feltétlenül, hogy míg Gorcsev Iván alig huszonegy évesen elnyerte a fizikai Nobel-díjat, addig Elek Balázs ugyanilyen poétikusan ifjú korban lett az ország egyik legjobb séfje. Aztán ott van a Sparheltben Angerman László sommelier is, aki nagyon érti a dolgát, Rezeda Kázmér pedig azokat az embereket becsülte a legtöbbre, akik nagyon értik a dolgukat, legyen szó kőmívesről, ácsról, politikusról vagy séfről, pincérről és sommelier-ről. (Írófélékről, újságírókról meg majd ítél az utókor…)

Rezedáék egy Zimek-féle sárgabarack-pálinka mellett döntöttek kezdésnek, majd hamar megkóstolták a birsüket is, és remek volt mindkettő, úgyhogy maradtak a sárgabaracknál, inkább megszokásból, mint meggyőződésből. Majd a társaság a borok felé fordult, s az olaszrizlingek felől érdeklődött, úgyis mint a Thetis 2019-es tétele, versus a Szent Donát Slikker olaszrizlingje 2016-ból. László, a sommelier pedig imigyen foglalta össze a lényeget: – Az egyik egy zabolátlan kamasz, a másik pedig bölcs, nagyszerű öregúr… (Mondjuk ezzel sokat nem segített, úgyhogy meg kellett kóstolni mindkettőt, s megállapítani, hogy a jellemzés a helyén van.)

S akkor következett az étlap áttekintése, amihez Rezeda Kázmér úgy fogott hozzá, mint Tom Hanks a Fibonacci-számok tanulmányozásához A Da Vinci-kódban… Rezeda Kázmér végül úgy döntött, egy füstölt vaddisznószűzzel indít, amelyhez narancsos cékla és mogyoró dukál. Itt álljunk is meg egy pillanatra:
„Dukál vkinek vmi. Ami dukál, az dukál. Vmilyen cím, megszólítás, tisztelet dukál neki. Ez nem dukál nekem. Az első hely neki dukál. Pallos dukál a nemes embernek. (Mikszáth Kálmán) Meg kell lenni, ami dukál. (Móricz Zsigmond) Munka fejében, járandóságképpen, csereértékképpen egy bizonyos összeg jár, fizetendő (vkinek), vmit kapnia kell. Vmi dukál vmiért. A katonának kenyér és hús dukál. A kerülőnek nyolc öl fa dukál. A zsák lisztért még tíz tojás dukál. Ennyi dukál egy útlevélért. (Jókai Mór)” – ezt írja a szótár.

Szerényi Gábor rajza

Na most, hogy a füstölt vaddisznószűzhöz miért dukál éppen a narancsos cékla, azt kizárólag Elek Balázs séf tudná megmondani, de miért mondaná? Rezeda Kázmér sem szokott eligazítást írni a jelzőihez és a határozóihoz, bár elég sokan követelték már ezt tőle…

Zoli kihozta, Rezeda Kázmér megette, és kicsit aggódott, hogy innen nehéz lesz feljebb kerülni. De azután megkóstolta a parmezános rákos tésztát rukolával és koktélparadicsommal, és arra gondolt, hogy a világ annak ellenére is a helyére került, hogy amúgy kezd elviselhetetlenné válni. Mert ennyire finom, harmonikus, tökéletes tagliatellét ennyire kellemesen fokhagymás rákkal s miegyébbel még nem evett. S nagy szerencséjére kedves barátja mangalicatarját kért sült paprikával és pirított burgonyával, Rezeda Kázmér azt is megkóstolta, és elégedetten dőlt hátra: igen, van élet az alsóörsi Carpacción túl is, pedig mi tagadás, ott csodákat adnak enni…

Rezeda Kázmér nem volt nagy barátja az édességnek, de az a langyos brownie barackkal, ami megérkezett az asztalra, nem volt egyéb, mint egy műremek. A Nagy Levin érezhette így magát Igoriban, amikor kapott egy marinírozott halszeleteket à la Turbigo, kétfelé vágott tojással, annak ellenére, hogy ott hülyék számára nem volt diéta.

És ekkor lépett újfent a Sparhelt teraszának színpadára Angerman László sommelier, és érdeklődött, ajánlhatna-e egy palack bort zárásképpen. Rezeda Kázmér hosszú, mintegy másfél másodperces vívódás után igent mondott.

És akkor megérkezett egy palack. A Szászi Birtok Szent György-hegyi olaszrizlingje, a 2018-as évjáratból, László kinyitotta, és töltött egy kóstolót Rezeda Kázmérnak. Ő pedig kissé nagyképű mozdulatokkal megpörgette és megkóstolta azt a bort, és mellbe taszította az örökkévalóság, és az örökkévalóság mellé valahogy odafért még Hamvas Béla is…

„Végül a Badacsonyi és a Szentgyörgyhegyi. Mind a kettő hímbor és pedig minden fajtájában az. A férfilény minden árnyalata megvan benne, az önmagában gyönyörködő Nárcisszusztól az aszkétáig és a királyi előkelőségtől a bohémségig. Nagy szó. Mert mindegyik hegy egész kozmosz. A Badacsonyi olyan, mint a világhírű művész, a Szentgyörgyhegyi olyan, mint az a művész, aki világéletében szobájából is alig mozdult ki, és mégis nagyobb művet teremtett, mint akit ünnepeltek. Már-már döntöttem a Szentgyörgyhegyi mellett, de mikor megittam egy pohár badacsonyi rizlinget, melléje álltam; aztán esküdtem a Badacsonyira, de csak addig, amíg Szentgyörgyhegyihez nem jutottam.”

– Hímbor… – mondta ki többször egymás után Rezeda Kázmér, és nagy-nagy megnyugvást érzett, amiért a Szászi Birtok nem tért át a genderfluid borok készítésére, továbbá a mangalicák sem hordanak még egyelőre szivárványszínű tangát.

Sokkal nehezebb lenne a vacsora a Sparheltben.

Ami – köztünk legyen szólva – Sparhert. Éljen az alveoláris tremulánsok forradalma, éljenek a hímborok, továbbá a kifejezetten nőivarú langyos brownie-k! Éljen a normalitás…