Pusztay János nem tagadja meg finnugor nyelvész voltát. Könyve utolsó, tizennégy írást tartalmazó fejezete a Nyelvrokonaink helyzete. Ír a tanintézmények szerepéről Oroszországban, ahol az iskola egyre kevésbé az anyanyelvmentés, sokkal inkább az anyanyelvvesztés eszköze, ugyanis az anyanyelv oktatására alig 1-2 óra jut hetente, az egyéb tantárgyak pedig csak oroszul oktathatók. A nyelvész kifejti, hogy ilyenkor merül fel az emberben, micsoda kettős mércével állunk szemben: az orosz fél kifogásolja, ha a balti államokban vagy éppen Ukrajnában az orosz ajkú kisebbség nyelvét tekintve hátrányos helyzetben van, miközben az Oroszország területén őshonos, mert az oroszok megjelenése előtt már sok ezer évvel ott élő népeknek a legelemibb emberi-nyelvi jogokat sem vagy csak alig és névlegesen biztosítják.
Akárhogyan is viszonyulunk a nyelvrokonság kérdéséhez, itt alapvető emberi-nyelvi jogokról és a világ nyelvi-kulturális sokszínűségének megőrzéséről van szó.
A könyv címe jelzi, hogy a szerző szerint mind a kisebb, mind a nagyobb lélekszámú finnugor nyelvű közösségek nyelve, különböző mértékben és különböző okokból ugyan, de veszélyben van. Pusztay János lapunknak elmondta, hogy a kötetet mintegy figyelmeztetésnek szánta: –
Az oroszországi finnugor nyelvek esetében ez a figyelmeztetés elsősorban az állam asszimilációs politikája, s az érintett népek gyenge identitástudata miatt már szinte megkésett, az észt, a finn és a magyar nyelvű közösség számára még időben van. Az érintett nyelvi közösségeknek, és az őket irányító politikának fel kell ismerniük az egyelőre még messziről fenyegető veszélyt, hogy még időben megtehessék az elhárítására irányuló intézkedéseket. Nehogy aztán majd késő legyen!– tette hozzá a nyelvészprofesszor.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!