Vonatról ledobott csecsemő miatt zokogtak Kecskeméten, a MÁV-hoz már régen is sok türelem kellett

A magyar animáció fővárosában idén 17. alkalommal rendezték meg a kecskeméti animációsfilm-fesztivált (KAFF), ahol több mint háromszáz filmet láthatott a közönség. Belőlem különösen két II. világháborús, egyaránt Lengyelországban játszódó alkotás csalta ki a legkönnyebben a könnyeket, de nevetésre is bőven akadt okom.

Michel Hazanavicius: A legértékesebb áru Forrás: TMDb

Bár nem városnézésre érkeztem a dél-alföldi nagyvárosba, a rusztikus stílusú Széchenyi tér buszállomás, az erődszerű hófehér zsinagóga vagy a hazai szecesszió legszebb épületei (Cifrapalota, Városháza) kissé gondolkodóba ejtettek, mégis hogy lehet az, hogy miközben olyan világvárosokban is jártam már, mint Szöul vagy Párizs, a Budapesttől bő egyórányira fekvő Kecskemétre eddig nem vitt az utam? Mindez egészen abszurdnak tetszik, ám most kénytelen vagyok a városhoz szóló szerelmes levél helyett visszakanyarodni érkezésem apropójához, és ehhez kapcsolódva csupán annyit megjegyezni, hogy sosem tudhatjuk, hol bukkanhatunk különleges teljesítményekre, olyan rejtett kincsekre, amihez a világ túl nagy és túl gyors, hogy kellő figyelemben részesítse őket. 

A KAFF egyik vonzereje éppen az, hogy ilyen intim kapcsolatot tesz lehetővé a vetített filmekkel, olyan animációs alkotások ejthetik rabul a szívünket, amik máskülönben észrevétlenek maradnának előttünk. 

Az idei KAFF-on a különböző animációs seregszemlék (Annecy, Cinanima, FAN, ITFS, CICAF) és a 111 éves magyar animáció legjobbjai mellett az északi animáció került a középpontba, és ezek között láthattunk olyan egyedi csemegéket, mint amilyen például a finn Nun or never! (rendezte: Heta Jäälinoja), vagy a svéd Something To Remember (rendezte: Niki Lindroth von Bahr).

17. Kecskeméti animációsfilm-fesztivál

Ami mégis különösen megragadott az idei KAFF-on, az a magyar–lengyel Ducki Tomek rövidfilmje, ami a háború hétköznapi borzalmát szemlélteti egy kislány szemén keresztül, aki szentül hiszi, hogy csak épségben kell maradnia ahhoz, hogy ismét láthassa az egész családját, hiszen az édesanyja ezekkel az intelmekkel búcsúzott el tőle. A Joanna Papuzinska könyve alapján készült Asiunia olyan animációs alkotás, amelyen a legkeményebb szívű néző sem marad érzéketlen, mivel 

a választott (gyerek)nézőpont és a szélsőséges helyzet egyszerűen nem engedi meg a szépelgést vagy az őszintétlenséget. 

A mesében benne van az élet kettőssége, minden gyönyörével, fájdalmával.

Hasonló húrokat pendített A némafilmessel korábban Oscar-díjat nyerő Michel Hazanavicius egész estés animációja, a belga–francia (de javarészt a Kecskemétfilm stúdiójában készült) A legértékesebb áru, amiben egy szegény parasztasszony magához vesz egy lengyel haláltáborba robogó vonatról ledobott csecsemőt. Az asszony mogorva férje értetlenkedve nézi felesége cselekedetét, ám idővel lepereg róla az előítélet, és szívéhez nő az ártatlan csöppség. A film ezzel párhuzamosan a lány édesapjának életéből is fellebbent pár fontos pillanatot, így 

A legértékesebb áru több olyan drámai alaphelyzetet is felvázol, amihez nem szükséges semmiféle további magyarázat, és ez a minimalista elbeszélésmód az, ami hitelesen képes megmutatni az ember legsötétebb és legfényesebb oldalát is – egyszerre. 

Számomra is rejtély, hogy ­miért ez a két film fogott meg a legjobban az általam látottak közül, de az bizonyos, hogy kelet-európaiként nagyon könnyű kapcsolódni ezekhez a sorsfájdalmakhoz, és hogy mindez hiá­ba veszik el lassan a történelem homályában, az elmondatlan történetek itt élnek velünk, és továbbra is várják, hogy elmeséljék őket.

A két magyar nagyjátékfilm közül a tavaly bemutatott Kék Pelikan is tipikusan kelet-európai történet, ami a rendszerváltozás utáni évek zavaros másfél évtizedébe repít vissza minket, ahol három jó barát azon kapja magát, hogy hiá­ba omlott le a vasfüggöny, nincs pénzük utazgatni, így idővel jegyhamisításba kezdenek.

Csáki László animációs dokumentumfilmje már régóta elérhető a Filmión is, de ez a film ékes példája annak, hogy a moziélményt nem pótolhatja az otthoni filmnézés: egyszerűen semmihez sem hasonlítható, mikor a nézőkből egyszerre tör ki a cinkos nevetés az olyan mondatok hallatán, mint hogy „Anyám azt mondta, más embertől lopni bűncselekmény, az államtól dicsőség”, vagy hogy „A MÁV-hoz türelem kell”.

Kecskemét szeceszsziós épületeihez visszaugorva jegyezném meg, hogy a KAFF egész estés vetítései az Otthon moziban zajlottak, ami az egyik leghangulatosabb artmozi, ahol eddig jártam, és az épület története szintén jól rímel arra a töredezettségre, ami a modern Kelet-Európa sajátja: 

az épület több mint százéves fennállása óta volt már minden, ifjúsági otthontól kezdve szovjet tiszti klubon keresztül a szénaraktárig. Most békés hely, de magán viseli a történelem nyomait.

A másik magyar animációról, a Dargay Attila vázlattervei alapján készült Csongor és Tündéről már írtunk korábban, a két egész estés animációhoz kötődően azonban Kecskeméten két kiállítást is berendeztek a szervezők a Hírös Agórában, ami elég alapos betekintést engedett abba, hogy az animáció milyen sokrétű hivatás, s bár két rendkívül különböző filmről beszélünk, mindkettő elkészítéséhez hasonlóan kacskaringós út vezetett.

Az öt további kiállítás közül az animáció határmezsgyéjén helyet foglaló Rajz Dia Film kiállításra volt még alkalmam betérni, épp lecsúszva a megnyitóval egybekötött könyvbemutatóról (A magyar diafilmgyártás története), de Lendvai Gabriella, a Diafilm ügyvezetője a segítségemre siet­ve elárulta, hogy a most tapasztalható diafilmreneszánsz nemcsak a szülők nosztalgiájából fakad, hanem egy tudatos odafordulásról szól, és ennek megfelelően egyre több kortárs mese is megjelenik a kínálatban.

Ha éppen szülőként nézelődtünk a KAFF-on, talán meglepődve tapasztalhattuk, hogy milyen sok remek rajzfilmsorozat közül lehet válogatni, amik szórakoztató voltuk mellett ismeretterjesztésre is tökéletesen alkalmasak: 

az idén folytatódó Magyar népmesék (rendezte: Bogyó Péter) mellett ilyen a sportolóikonokról szóló Cserebogarak (rendezte: B. Nagy Ervin), a Cigánymesék (rendezte: Tóth-Pócs Roland, Balajthy László), illetve a vallásos neveltetésnek jó táptalajául szolgáló Magyar szentek vallomása című sorozat is (rendezte: Békési Sándor), aminek ikonfestészetet idéző, fehér-sárga képi világa különösen expresszív és megkapó. A felsorolást ugyanakkor nyugodtan folytathatnám a szelíd Flokival (rendezte: Weigert Miklós) és a lírai érzékenységet játékos humorral vegyítő, Marék Veronika mesekönyvei alapján készült Kippkopp-pal (rendezte: Tama Mikori) – utóbbinak szintén új évada debütált a KAFF-on.