Ez már az alapanyagnak is a sajátja volt, de Goddard és a rendezőpáros helyenként képes volt úgy elrugaszkodni az alapanyagtól, hogy azzal csak annak szellemiségét erősítették. Például a film egyik csúcspontja, amikor a mindig sztoikus Eva Stratt (Sandra Hüller csodálatos a szerepben) mikrofont ragad, és elénekel egy Harry Styles-dalt, amire tekinthetünk a film himnuszaként. Ez a jelenet nemcsak a könyvből hiányzik, hanem – amennyiben hinni lehet a készítőknek – a forgatókönyvből is, a rendezőpáros improvizációnak teret engedő stílusa hívta életre, és ez az energia az egész filmen érezhető, pedig egy méregdrága stúdiófilmről beszélünk.
Akárcsak Weir legtöbb regényalakja, Grace is egy okos, viccceskedő és szórakozott figura, ezért talán fel sem tűnik, hogy közben eléggé magányos, ami az űrben még nyilvánvalóbbá válik, mígnem találkozik Rockyval, aki szintén a saját naprendszere megmentésén ügyködik.
Grace a spielbergi utat követve nem ellenségesen, hanem bizalomtól telve próbálja felvenni a kapcsolatot, és végső soron nem is ő, hanem ez a barátság menti meg a világot. Kicsit szimbolikusabb módon: míg az emberi kapcsolatok a túlélést jelentik, a magány a biztos halált.
A párhuzamos időkezeléssel a készítők nemcsak a történetet tették sokkal mozgalmasabbá, hanem ennek a kapcsolatnak is nagyobb mélységet, a főszereplő döntéseinek pedig nagyobb súlyt kölcsönöztek. Az egyszerre marcona és jó fej kívülálló karakterek megformálásában mindig mesteri Ryan Gosling remekül kelti életre a hétköznapi embert, aki nem hétköznapi helyzetbe csöppen, és így a világ megmentése sem egy pátoszos hőstörténet, hanem egy megkapóan hétköznapi, emberi kételyekkel, félelemmel teli kaland, aminek a végén kiderülhet, hogy még a gyáva ember is képes lehet feláldozni magát, ha van kiért.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!