Rengeteg történet szól a barátság erejéről, de még sosem sikerült vele megmenteni az egész univerzumot úgy, mint A Hail Mary-küldetésben

A Hail Mary-küldetés hasonló elemekkel dolgozik, mint a szintén Andy Weir regényéből készült Mentőexpedíció, de valójában annak szöges ellentéte: nem az emberiség fog össze egy ember hazahozataláért, hanem egy ember vállalkozik öngyilkos küldetésre a világ megmentéséért.

Ryan Gosling A Hail Mary-küldetésben. Forrás: TMDb

Andy Weir első regényéből (A marsi) Ridley Scott rendezett filmet 2015-ben: a Mentőexpedícióban Mark Whatney (Matt Damon) ott ragadt a Marson, hogy minden találékonyságát és tudását latba vetve túlélje a túlélhetetlent, miközben az emberiség egy emberként fogott össze, hogy valahogy hazahozzák a popkultúra-bolond botanikus-űrhajóst. A szerző harmadik regényét már Phil Lord és Christopher Miller (A Lego-kaland) alkotópáros vitte vászonra, és bár A Hail Mary-küldetés is hasonló elemekkel dolgozik, mint a sci-fibe ágyazott Robinson Crusoe-kaland, valójában annak szöges ellentéte: Grace-nek eleinte nemcsak arról nincs fogalma, hogy a világ megmentése céljából közelít a 12 fényévnyi távolságra lévő Tau Ceti csillaghoz, hanem arról sem, hogy ez egy öngyilkos küldetés. Az emberiség legutolsó, szinte reménytelen kísérlete a túlélésre, ahonnan nincs hazatérés.

A Hail Mary-küldetés: egy barátság, ami megmentheti az univerzumot. Fotó: TMDb

Hail-Mary-küldetés: az emberiség utolsó dobása

Andy Weir sci-fi regényeinek legnagyobb vonzereje, s egyben érdeme is, hogy a történeteiben felvetett problémákra többnyire helytálló tudományos magyarázatokat kínál, és hogy ezek megértéséhez még egy laikus olvasónak sem kell biokémikusnak, űrhajómérnöknek vagy asztrofizikusnak lennie. De persze csak többnyire, mert ezek nem tudományos írások, hanem fikciók. Például A Hail Mary-küldetéshez kitalált mikroorganizmusok, a történet mozgatórugójaként is működő asztrofágok a fizika jelenlegi ismeretei szerint sem létezhetnének, ugyanakkor ha mégis lehetséges lenne a létezésük, valószínűleg tényleg képesek lennénk a fénysebesség eléréséhez szükséges üzemanyag gyártására, és tényleg tudnánk olyan űrhajót építeni, ami elbírja ezt a felfoghatatlan sebességet, és nem robban fel egy elébe tévedő porszemtől.

Mindez intellektuálisan egyszerre roppant izgalmas és szórakoztató, de legfeljebb olvasmányos formában, mert a film sokkal kötöttebb befogadói élményt nyújt, és sokkal fontosabb az érzelmi hatás, mint az, hogy mennyire mozgatja meg az agytekervényeket. 

Weir regényét a Mentőexpedícióhoz hasonlóan ezúttal is Drew Goddard dolgozta át forgatókönyvvé, akinek az egyik leleménye épp abban rejlik, hogy képes gördülékenyen, lényegre törően elmagyarázni a tudományos hátteret, ami egy film esetében viszont csak még inkább háttér az emberi drámához. A filmadaptációnak is nagy erénye a tudományos alaposság – még ha e tekintetben a történet sokkal-sokkal elrugaszkodottabb is, mint a Mentőexpedíciónál: ott „csak” túl kellett élni a Marson, itt viszont van fénysebesség, harmadik típusú találkozás és egy galaktikus fertőzés is –, de ezúttal az emberi dráma is sokkal-sokkal nagyobb szerephez jut. 

Ez már az alapanyagnak is a sajátja volt, de Goddard és a rendezőpáros helyenként képes volt úgy elrugaszkodni az alapanyagtól, hogy azzal csak annak szellemiségét erősítették. Például a film egyik csúcspontja, amikor a mindig sztoikus Eva Stratt (Sandra Hüller csodálatos a szerepben) mikrofont ragad, és elénekel egy Harry Styles-dalt, amire tekinthetünk a film himnuszaként. Ez a jelenet nemcsak a könyvből hiányzik, hanem – amennyiben hinni lehet a készítőknek – a forgatókönyvből is, a rendezőpáros improvizációnak teret engedő stílusa hívta életre, és ez az energia az egész filmen érezhető, pedig egy méregdrága stúdiófilmről beszélünk.

Akárcsak Weir legtöbb regényalakja, Grace is egy okos, viccceskedő és szórakozott figura, ezért talán fel sem tűnik, hogy közben eléggé magányos, ami az űrben még nyilvánvalóbbá válik, mígnem találkozik Rockyval, aki szintén a saját naprendszere megmentésén ügyködik. 

Grace a spielbergi utat követve nem ellenségesen, hanem bizalomtól telve próbálja felvenni a kapcsolatot, és végső soron nem is ő, hanem ez a barátság menti meg a világot. Kicsit szimbolikusabb módon: míg az emberi kapcsolatok a túlélést jelentik, a magány a biztos halált.

A párhuzamos időkezeléssel a készítők nemcsak a történetet tették sokkal mozgalmasabbá, hanem ennek a kapcsolatnak is nagyobb mélységet, a főszereplő döntéseinek pedig nagyobb súlyt kölcsönöztek. Az egyszerre marcona és jó fej kívülálló karakterek megformálásában mindig mesteri Ryan Gosling remekül kelti életre a hétköznapi embert, aki nem hétköznapi helyzetbe csöppen, és így a világ megmentése sem egy pátoszos hőstörténet, hanem egy megkapóan hétköznapi, emberi kételyekkel, félelemmel teli kaland, aminek a végén kiderülhet, hogy még a gyáva ember is képes lehet feláldozni magát, ha van kiért.