Felnőtteknek szóló Barbie-film lett az új Üvöltő szelek, amiben mindenki valaki másnak a játékszere

Az Üvöltő szelek új feldolgozása minden korábbi adaptációnál látványosabb módon bontja ki az Emily Brontë klasszikusában megbúvó kettősségeket, amiben a szenvedélyes szerelem kegyetlen hatalmi játszmákba torkollik. Megcsalt szívek kegyetlen játéka ez, nem szerelem, mégis nagy élvezettel ülünk be rá.

Üvöltő szelek: ez nem szerelem, hanem a megcsalt szíve kegyetlen játéka. Forrás: TMDb

A középső Brontë nővér egyetlen regénye, az Üvöltő szelek nemcsak a viktoriánus romantikus irodalom egyik legnépszerűbb, de egyben legtöbbször feldolgozott műve is. A számtalan televíziós adaptáció mellett olyan legendás rendezők is elkészítették belőle a maguk mozgóképes verzióját, mint William Wyler vagy Luis Bunuel, utóbbi a XIX. századi Mexikóba helyezte a vad szerelmi történetet, de készült már belőle japán kardozós és modern gimis közegben játszódó verzió is. A számos próbálkozás ellenére ez idáig mégsem készült belőle igazán ikonikus feldolgozás, de Emerald Fennell (Ígéretes fiatal nő, Saltburn) új változatának nagyon komoly esélye van rá, hogy azzá váljon.

Az új Üvöltő szelekben direkt módon is megjelenik a babaház-motívum (Forrás: TMDb)

Üvöltő szelek XXI. századi köntösben

Egy szebb napokat is látott angol arisztokrata, Mr. Earnshaw egy józanabb pillanatában magához vesz egy elárvult parasztfiút, ám már ez a nemesnek tetsző cselekedet is groteszk kettősséget mutat: a lánya Heathcliffnek nevezi a fiút, mintha csak a háziállata lenne. Cathy egy gyermek természetes éretlenségével, de mégis szeretve bánik a fiúval, aki minden bántás és tapintatlanság ellenére mégis képes lenne bármire a lányért. A felnőtt Cathy (Margot Robbie) és Heathcliff (Jacob Elordi) között törvényszerűen fellángol a szenvedélyes szerelem, de ez egy Shakespeare-t idéző félreértés miatt nemhogy beteljesedne, hanem mindent lángba borít a szeles vidéken.

A rendezőnő vállaltan nem törekedett a regény cselekményének pontos megfilmesítésére, az angol nyelvű plakátokon beszédes módon a film címe is idézőjelbe került, mégis ez az első adaptáció, amely zsigerileg képes megragadni Emily Brontë romantikába ágyazott kegyetlenségét. 

Mindenekelőtt az új Üvöltő szelek egy brutálisan eszképista, modern audiovizuális kielégülés. A gyönyörű kosztümöket, a beszédes belső tereket és a romantikus festészetet idéző angol lápvidék képeit értékelhetnénk akár hatásvadász túlzásoknak, de bőven túlmutatnak az öncélú gyönyörködtetésen: filmes természetességgel jelenítik meg a szereplők belső világát és az abban rejlő feszültségeket.

A történet alapvetően két helyszínen játszódik: az ódon és borús Szelesdombon és az annak szomszédságában álló Linton-birtokon, ide költözik be Cathy újdonsült férjéhez, miután Heathcliff elhagyja Szelesdombot. Bár a Linton-birtok szemet gyönyörködtetően szép, mindez csak üres pompa, sekélyes kérkedés, Cathy belső világa sokkal inkább hasonlít a pusztulásnak indult Szelesdombra, amit épp a hazatérő Heathcliff vásárol meg.

Fennell eddigi munkáiban is központi szerepet játszottak a hatalmi viszonyok, férfiak és nők, gazdagok és szegények között, és ez jellemzi az Üvöltő szeleket is, csak ezúttal egy olyan intenzív hullámvasútra ülünk fel, ami sokkal intimebb, és amiben a szereplők nagyon gonosz pszichológiai játékot űznek egymással. Aki épp a hatalmat gyakorolja, az mindig bábuként használja a környezetében lévőket, az alá-fölé rendeltségek pedig szédítő tempóban váltakoznak Heathcliff és ­Cathy között. ­Heathcliff (egyik) tragé­diája, hogy felnőttként is csak Cathy játékszere, ugyanakkor ő maga is sötét bábjátékossá válik, aki sértettségében kínozza a környezetét. A megcsalt szívek kegyetlen bosszúja ez. De nemcsak ők űzik ezt a gyermeteg (ám annál pusztítóbb) játszmát, hanem a társalkodónő, Nelly (Hong Chau) is, sőt még az ártalmatlannak tűnő Isabellából (Alison Oliver) is egy pillanat alatt tűnik elő a vérszomjas manipulátor, mikor lehetősége van a másik fölé kerekedni. 

Így bár a kezdetektől fogva tudjuk, hogy egy kárhozattörténetet látunk, nagy élvezettel ülünk fel erre a hullámvasútra.

Ebben a játékban a szex is eszközzé válik: a filmben rengeteg az erotikus jelenet, már-már aberrált túlzásokat látunk, de ezúttal a túlzás nem öncélú, nem is üres, hanem húsba vágó szembenézés: a néző a saját életében talán nem űz ilyen kegyetlen játékokat, mint Fennell szereplői, de a dinamikák léteznek a leghétköznapibb kapcsolatokban is. A kérdés, hogy ezeket az önsorsrontó, éretlen és gyerekes attitűdöket képesek vagyunk-e felismerni és kegyelmet kérni. Az Üvöltő szelekben van olyan szereplő, aki képes rá – a többiekre csak szenvedés és halál vár.