A Maggie O’Farrell azonos című bestselleréből készült filmben a dialógusok sokszor mellékesek, a hangsúly inkább a tekinteteken, a mozdulatokon és a gesztusokon van, ami az Oscar-díjas rendezőnő korábbi filmjeinek ismeretében aligha lehet meglepő. A kritikus pontokon Zhao mégis engedményt tesz a nagyközönségnek, és a kulcsgondolatokat kimondatja a szereplőivel. A filmet tulajdonképpen már az első pillanattól körbelengi a veszteség súlya, ami egyszerre teremti meg a történet líraiságát de néha túllő a célon, és hatásvadásszá válik.
Jessie Buckley elementáris erővel van jelen végig: Agnes nem szavakkal, hanem fizikai és lelki rezdülésekkel kommunikál, ezzel szemben Paul Mescal visszafogott alakítása a belső feszültségeket és a kimondatlan bűntudatot hangsúlyozza.
A Hamnet rokonítható azokkal a filmekkel, amelyek híres művek születésének hátterét kutatják, mint Az ember, aki feltalálta a karácsonyt (Karácsonyi ének), a Tolkien (A gyűrűk ura) vagy a Viszlát, Christopher Robin (Micimackó). Zhao alkotása ezeknél jóval líraibb megközelítést választ, kevésbé a kronologikus életrajzi adatok, inkább az érzelmi és spirituális tapasztalatok felől közelít. A Hamlet születésének és Shakespeare fiának halála közötti kapcsolatra a valóságban például nem áll rendelkezésre semmilyen tényszerű adat, a „nagy alkotó” legendája csak eszköz volt a forgatókönyvet a rendezővel közösen jegyző Maggie O’Farrell számára, hogy az emberi viszonyok, a női sorsok, a gyász és az emlékezés erejének témái között a művészet és a valóság viszonyát is górcső alá vegye, ahogy a traumákból gyógyító történetek szövődnek. A történet végére a hiány helyét az újramesélés tölti ki: a színház, a történetmondás és az emlékezés olyan térként jelenik meg, ahol az elmúlás ellenére is fennmaradhat a kapcsolat élők és holtak között.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!