Két órán keresztül facsarja a szívedet ez a mozi, hogy a végén a magasba emeljen + videó

A Hamnet Shakespeare egyik legismertebb művének születésén keresztül mesél el egy rendkívül sokrétű, megkapóan lírai gyásztörténetet. Chloé Zhao filmjében a gyász különböző arcait követi, miközben a művészet és az emlékezés erejéről mesél: arról, hogyan képes a történetmondás túlélni a veszteséget, és miként válhat a személyes fájdalom kollektív élménnyé.

A Hamnet címszereplője, Jacobi Jupe. Forrás: TMDb

A fiatal Agnes (Jessie Buckley) és William (Paul Mescal) egyaránt kívülállók a saját közegükben: a nő ösztöneiben és gyógyító praktikáiban boszorkányságot sejtenek a helyiek, a férfi pedig apja mesterségétől és a kor férfieszményétől eltérően írói ambíciókat kerget, miközben súlyos önvád is gyötri. A fiatal szerelmeseket valójában aligha köti össze bármi is, mint egymás kölcsönös megértése és elfogadása, ami a kívülállóságukból fakad. Teljesen ellentétes archetípusok ők ketten: egyikük dacos és vad, másikuk szelíd és zárkózott, Agnes a természetben érzi otthon magát, míg Will a városban talál nyugalmat. A nő életének középpontjában a családjuk áll, Will viszont lényegében kivonul belőle, láthatatlan. Agnes mégis ösztönösen támogatja férje tehetségét és elindulását London felé, mert felismeri benne azt az alkotót, akit a környezete haszontalannak tart. A pestis idején azonban kisfiuk, Hamnet halála nagy próbatétel elé állítja ezt az elemi erejű szerelmet: a felek mind a maguk módján küzdenek meg a gyásszal, és így kapcsolatukból kiveszik az a kölcsönös megértés, ami életre hívta a házasságukat. A szereplőknek ebből a vert helyzetből kellene felállniuk, ha ugyan képesek rá, miközben lassan kirajzolódik a Hamlet megszületé­sének érzelmi és művészi háttere is.

Jessie Buckley és Paul Mescal a Hamnet című filmben. Forrás: TMDb

Hamnet: a veszteségből születő hallhatatlanság

Chloé Zhao (A rodeós, A nomádok földje) filmje több izgalmas viszonyrendszert is felrajzol: Will és saját apja terhelt kapcsolata például később Will és Hamnet viszonyában jelenik meg. A későbbi íróban nincs erőszak vagy elutasítás a fia felé, a távolság mégis folyamatosan jelen van, hiszen Will gyakorlatilag Londonban él, miközben a bűntudat és a megfelelési kényszer miatt érzelmileg nehezen elérhető. A férfi saját gyermekkori tapasztalata így áttételesen újratermelődik, még ha teljesen más formában is. Ennél is hangsúlyosabb az asszonyok közötti viszonyrendszer: Agnes és anyósa, Mary (Emily Watson) között eleinte jelentős szakadék húzódik, mégis közös nyelvre találnak az anyaság és a veszteség tapasztalatában. 

Mary halk jelenléte, a gesztusokban és csendekben megnyilvánuló támogatása árnyaltan festi fel azt a kort, amelyben a gyermekhalál a mindennapok része. Másfelől ez mégis a modernitás kezdete, amiben még inkább a nők láthatatlan munkája tudja csak egyben tartani a családot.

A leghangsúlyosabb viszony azonban természetesen a szerelmeseké: Agnes a testében hordozza a veszteséget, és hosszú ideig képtelen elfogadni férje eltérő reakcióit. Will viszont a színházba menekül, és alkotássá formálja a hiányt. A Hamlet születése ebben az olvasatban nem egyetlen életrajzi mozzanat illusztrációja, hanem egy közös trauma művészi feldolgozása. A Globe színpadán, Hamlet apjának szellemeként megjelenő Will és a közönség soraiban ülő Agnes találkozása a film egyik legerősebb pillanata: a színház válik azzá a térré, ahol a gyászoló szülők újra kapcsolatba léphetnek elvesztett gyermekükkel. A művészet átjárót nyit világunk és a túlvilág között, a hiány pedig emlékezetté és történetté alakul.

Jessie Buckley jó eséllyel megnyeri idén az első Oscar-díját is a Hamnetben nyújtott alakítása miatt. Forrás: TMDb

A Maggie O’Farrell azonos című bestselleréből készült filmben a dialógusok sokszor mellékesek, a hangsúly inkább a tekinteteken, a mozdulatokon és a gesztusokon van, ami az Oscar-díjas rendezőnő korábbi filmjeinek ismeretében aligha lehet meglepő. A kritikus pontokon Zhao mégis engedményt tesz a nagyközönségnek, és a kulcsgondolatokat kimondatja a szereplőivel. A filmet tulajdonképpen már az első pillanattól körbelengi a veszteség súlya, ami egyszerre teremti meg a történet líraiságát de néha túllő a célon, és hatásvadásszá válik. 

Jessie Buckley elementáris erővel van jelen végig: Agnes nem szavakkal, hanem fizikai és lelki rezdülésekkel kommunikál, ezzel szemben Paul Mescal visszafogott alakítása a belső feszültségeket és a kimondatlan bűntudatot hangsúlyozza.

A Hamnet rokonítható azokkal a filmekkel, amelyek híres művek születésének hátterét kutatják, mint Az ember, aki feltalálta a karácsonyt (Karácsonyi ének), a Tolkien (A gyűrűk ura) vagy a Viszlát, Christopher Robin (Micimackó). Zhao alkotása ezeknél jóval líraibb megközelítést választ, kevésbé a kronologikus életrajzi adatok, inkább az érzelmi és spirituális tapasztalatok felől közelít. A Hamlet születésének és Shakespeare fiának halála közötti kapcsolatra a valóságban például nem áll rendelkezésre semmilyen tényszerű adat, a „nagy alkotó” legendája csak eszköz volt a forgatókönyvet a rendezővel közösen jegyző Maggie O’Farrell számára, hogy az emberi viszonyok, a női sorsok, a gyász és az emlékezés erejének témái között a művészet és a valóság viszonyát is górcső alá vegye, ahogy a traumákból gyógyító történetek szövődnek. A történet végére a hiány helyét az újramesélés tölti ki: a színház, a történetmondás és az emlékezés olyan térként jelenik meg, ahol az elmúlás ellenére is fennmaradhat a kapcsolat élők és holtak között.